Karácsony Kínában

A szökőév alkalmából egy kis bulit szerveztem. A Szökőév-parti előkészítése közben bukkantam rá néhány érdekességre a kínai szökőévvel kapcsolatosan.
A kínai holdnaptár, melyet a hivatalos Gregorián naptár mellett még ma is sokszor használnak a jeles kínai ünnepek vagy fontos családi események időpontjának meghatározására, 12 hónapból áll, melyhez kb. három évente egy szökőhónap csatlakozik. A szökőhónap neve ugyanaz, mint az előtte lévő holdhónapé. A szökőhónap helye a kínai naptárban alkalomról alkalomra változik.
A szökőév meghatározása a két egymást követő év 11. hónapja közti újholdak száma alapján történik. Ha az első év 11. hónapjának első napjától a következő év 11. hónapjának első napjáig 13 újhold van, szökőhónapot kell beiktatni.
A kínai holdhónapokat sokféleképpen nevezik. Ime az egyik változat:
1. Bazsarózsa
2. Sárgabarack virág
3. Őszibarack virág
4. Szilva
5. Gránátalma virág
6. Lotusz virág
7. Orchidea
8. Osmanthus (illatvirág)
9. Krizantém
10. Jó hónap
11. Tél hónap
12. Tartósított hús hónapja

Említették Daninak a külföldi kollégái, hogy egész olcsón lehet méretre szabott ruhát varratni.
Na már most, az én pici fiam szép szál legény, de azért nem kirívóan magas vagy sovány, vagy vékony nyakú... Ennek ellenére a boltban mindig azzal szembesülünk, hogy az ő alakjára - és az utcákon százszámra rohangászó hasonló magas, karcsú alkatú fiatalemberek számára - nincs vagy csak elvétve akad megfelelő konfekcióruha. Így aztán valamelyik részletben mindig kénytelen megalkudni magával. Már pedig ő, amióta öltönyös munkahelyen dolgozik, bizony rákapott az elegáns megjelenésre.
Így aztán most vérszemet kapott, és elhatározta, hogy kipróbálja ezt a lehetőséget. Az elhatározást szinte azonnal tett követte – úgy értem, már az első kint töltött hónapban lelkesen írta, hogy mit hallott, és egy hónappal a hazautazása előtt rádöbbent, hogy "most vagy soha".

(Vannak utcai szabók is - Dani nem ilyennél járt.)

Erőt vett hát magán, és elindult a megadott helyre. Egy több emeletes épületben egymást érték a pici kis szabóságok! Na, itt majdnem megfutamodott – nem az a lelkes „piacozó” fajta -, de a szükség nagy úr! Megerősítette a lelkét, és belevetette magát a kínálatba. Végül sikeresen kikötött annál, aki a legkevésbé akarta mindenáron megfogni magának, és megkezdődött az akció. Képek alapján kiválasztotta a fazont, aztán a hatalmas anyagválasztékból az anyagot is (fehér, vászon), majd megadóan tűrte, hogy minden létező méretet levegyenek róla, éppen csak a vércsoportját nem jegyezték fel (ahogy ezt a saját blogjában olyan szépen kifejti). Majd megbeszélték, hogy mikor mehet érte (három nap múlva).
A történethez hozzátartozik, hogy amikor a megadott időpontban érte ment, az ing még nem volt készen, így másnap vissza kellett mennie. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy az ing tökéletesen illik az alakjára. Meg is jegyezte, amikor dicsekedett vele, hogy „most aztán vigyáznom kell, nehogy felszedjek egy kis többletet, mert nem fogok beleférni!”
Úgyhogy a történet happy enddel végződött – és azzal a szilárd elhatározással, hogy amikor majd hosszabb időre visszatér Shanghaiba (reméli, minél hamarabb), az egész ruhatárát felújítja hasonló módon.
De azért nem minden az üzlet. Vett a barátnőjének egy kissárkányt – ugyebár, 2012 a Sárkány éve -, és csak otthon vette észre, hogy egy helyen folytonossági hiány van a varráson. Először neki akart látni, hogy majd ő maga megvarrja (hiába, nagy úr a szerelem!), de aztán belátta, hogy ehhez bizony szakember kell. Úgyhogy leballagott a helyi metró aluljáróba, ahol Shanghai legnagyobb bazársora is van. Itt is találkozott már néhány méretes szabóval, úgyhogy most egy ilyen keresett magának. Talált is egy nénikét, akinek kézzel-lábbal előadta a nagy bánatát. A néni meg mosolygott, ripsz-ropsz megvarrta a sárkányt - és még pénzt sem fogadott el érte! 

Az evőpálcikáról mindenki tudja, hogy Ázsia szerte, így persze Kínában is, nagy előszeretettel használják. Legalább olyan sokféle van belőle, mint nálunk az evőeszközből, az eldobható bambuszpálcikáktól kezdve a gravírozott arany evőpálcákig.
Az első evőpálcikák valószínűleg Kínában látták meg a napvilágot, úgy 5000 évvel ezelőtt. Kezdetben talán pálcával vagy a fákról letört ággal próbálták a tűzből kipiszkálni a megsült ételt a tűzből. Később, amikor nőtt a népesség, és egyre kevesebb lett a tüzelőanyag, kezdték apróra vágni az ételt, hogy gyorsabban megpuhuljon. Így már nem volt szükség késre, s előtérbe kerülhettek az evőpálcikák.
Valószínűleg a konfuciuszi tanok megjelenése és terjedése volt az, ami tovább erősítette az evőpálcikák használatát. Konfuciusz szerint „a tiszteletreméltó és becsületes férfi távol tartja magát a vágóhídtól és a konyhától. És nem engedélyez kést az asztalán.” Kofuciusznak az asztalon megjelenő késsel szembeni megvetése kétségtelenül nagyban hozzájárul az evőpálcikák használatának elterjedéséhez.
Időszámításunk szerint 500-ra az evőpálcikák már elterjedtek más ázsiai országokban is, és gyorsan népszerűvé váltak.
A legtöbb evőpálcikát bambuszból készítik. Ez a növény nagy mennyiségben fordul elő Ázsiában, könnyen hasítható és igen jó a hőállósága. Készítettek evőpálcikát fából és csontból is, a gazdagok körében pedig a nemesfémből készült darabok sem voltak ritkák. Akkoriban még azt tartották, hogy az ezüst, ha mérgezett étellel érintkezik, megfeketedik. Nem utolsó szempont egy olyan környezetben, ahol a vagyon és pozíció megszerzése érdekében könnyen eltették az embert láb alól.
Az evőpálcikák kínai neve, a Kuai-Zi „fürge kis barátokat” jelent. Általában 23-25 cm hosszúak, a nyélrészük szögletes, a végük tompa.
Úgy tartják, hogy az evőpálcikák használata javítja a memóriát, növeli az ujjak ügyességét, és segít a kínai írásjelek írásának és festésének elsajátításában.
Ami ennyire elterjedt, ahhoz természetesen számos babona is kötődik. Ha páratlan pálcikát találunk a tányérunk mellett, le fogjuk késni a következő vonatot, hajót vagy repülőt, melyet el akarunk érni. Ha pedig eltörik az evőpálcikánk az balszerencsét jelent.

2012, a kínai horoszkópban a Sárkány éve. A kínai emberek szemében a sárkány nem egy félelmetes, ártó lény, amely királylányokat rabol el, tüzet okád és mindent elpusztít, mint a nyugati mesékben és mondákban szerepel. Számukra a sárkány segítőkész, barátságos lény, melyet isten azért teremtett, hogy szeresse az embereket. A sárkány tud repülni a levegőben, úszni a vízben és sétálni a föld alatt, és mindig kész az ártatlan emberek megsegítésére.
Az újévi sárkánytánc is ezt a szeretetet fejezi ki. Az emberek örömmel vesznek részt a táncban, mivel úgy gondolják, hogy ily módon egész évben távol tarthatják maguktól a gonosz és rossz dolgokat. A sárkánytánc elve minden kínai gondolataiban teljesen egyértelmű. A sárkány legalább három méter hosszú, mivel a hiedelem szerint a hosszabb sárkány hatékonyabb és hasznosabb, mint a rövid. Ezért nagyobb csoportok állnak össze, hogy megmutassák tánctudományukat azoknak, akik gyönyörködni szeretnének a látványosságokban, és bíznak benne, hogy így is rájuk száll valamennyi a sárkány támogató erejéből.
(Forrás és kép: http://www.comingholidays.com)

A Sárkány éve
A kínai újév, melyet Hold újévnek is hívnak, dátuma változó, általában januárban vagy februárban van. Idén január 23-ával kezdődik az új év, a Sárkány éve és az ezt bevezető 14 napos ünnep.
A kínai újév a hosszú élet, egészség és bőség köszöntésének és a múlt negatív energiái elengedésének ideje. Ez a 14 napig tartó ünneplés nagyon szimbolikus, és számos kötelező tennivalót és tilalmat tartalmaz.
A kínai hagyományok szerint minden évet egy meghatározott állatnak szentelnek. 2012-ben, a 2011-es Nyúl éve után, a Sárkány éve következik. Mivel a sárkány Kína szent állata is, s tulajdonságai befolyásolják az év szülötteit, sokan próbálják gyermekük születését erre az évre időzíteni.
A Nyúl évét a nyugalom é békesség jellemezte, a Sárkány évére viszont izgalmat, kiszámíthatatlanságot, és intenzitást jósolnak. A Sárkány szelleme az emberekben energiát, vitalitást és féktelen lelkesedést ébreszt. Gyakran minden óvatosságot félretesznek, ami nem feltétlenül bölcs dolog. A Sárkány éve a drámákról szól, de szükségtelen kockázatokat vállalva könnyen saját személyes tragédiánk főszerepében találhatjuk magunkat.

(Kép: http://illustratorvector.net)

Már akkor elhatároztam, hogy kikacsintok egy kicsit a kínai konyhára, amikor még Shanghaiban voltam. Mint a korábbi blogbejegyzésekből kiderült, ebből végül odakint nem lett semmi. Viszont az alap ízesítőket, szójaszószt, szezámmag olajat, rizsbort, kukoricakeményítőt és az 5. ízként emlegetett umamit beszereztem, s mivel egyiket sem bontottam meg, így könnyűszerrel haza is repítettem őket.
És itthon végre sikeresen megalkottam az első kínai ebédemet.
A dolog érdekessége, hogy Dani előző este kért részletes útmutatást rizsből, csirkemellből és zöldségfélékből álló wok-étel elkészítése tárgyában, mivel ő is főzésre adta a fejét. Ő vacsorát főzött, én ebédet, így, a 7 órás időeltolódás miatt gyakorlatilag szimultán tevékenykedtünk a konyhában a Föld-golyó két igencsak távoli pontján.
Nekem, sajnos, wokom még nincs - de sürgősen be fogok szerezni egyet. Teljesen beleszerettem! Addig is egy serpenyőben állítottam össze a fokhagymás csirke fantázianévre hallgató finomságot. Jó nagy adag lett, úgyhogy lefagyasztottam belőle későbbi felhasználásra is.
Olyan finomra sikerült, hogy bűntudatom lenne, ha nem osztanám meg veletek a receptet:

Fokhagymás csirke
Hozzávalók
4 filézett csirkemell (kb. fél kg)
1 tojásfehérje
1 ek kukoricakeményítő
1 ek száraz fehérbor vagy sherry
4 zöldhagyma, rézsútosan nagyon vékonyra szeletelve
1 kk gyömbérgyökér, apróra vágva
3 kk friss fokhagyma, apróra vágva (kb.6 db közepes gerezd)
2 ek étolaj
Szósz
1 kk csípős paprikakrém
2 kk cukor
1 kk kukoricakeményítő
2 kk rizsbor
1 ek víz
2 ek száraz fehérbor vagy sherry
2 ek szójaszósz
Elkészítés
Tegyük a csirkemellet fagyasztóba annyi időre, hogy kemény legyen, de ne teljesen fagyott (1-2 óra). Vágjuk vékony falatkákra.
Egy kis tálban verjük fel egy kissé a tojásfehérjét, keverjük be a keményítőt és a bort, és addig keverjük, míg a keményítő feloldódik. Tegyük hozzá a csirkét, és keverjük jól össze, hogy minden darabra jusson a tojásos keverékből. Szobahőmérsékleten hagyjuk 30 percig állni.
Közben keverjük össze jó alaposan a szósz összetevőit.
Forrósítsuk fel a wokot vagy egy serpenyőt, tegyük bele az olajat, és egy lapos kanállal folyamatosan forgatva süssük a csirkét addig, amíg már sehol nem rózsaszín. Vegyük ki a csirkét a wokból, lyukacsos szedőkanállal.
Dobjuk a wokba a hagymát, gyömbért és fokhagymát, és forgatva süssük kb.30 másodpercig, amíg a gyömbér és a fokhagyma illatozni kezd, de még nem barnul. Tegyük vissza a csirkét a wokba, keverjük meg ismét a szószt, és öntsük a wokba.
Folyamatosan kevergetve addig főzzük, amíg a keverék egyenletesen eloszlik, forró és enyhén besűrűsödik. Vegyük le a tűzről, öntözzük meg 1 kk sötét szezamolajjal.
Rizzsel tálaljuk.

…élj úgy, mint a shanghaiak. Vagy legalábbis próbáld meg. Valószínűleg kicsit nehezebbnek találod a társadalmi szokások elsajátítását, mint Rómában. Íme, néhány módszer, amivel kimutathatod a vendéglátó ország felé, hogy mindent megteszel a beolvadás érdekében :-)

Élvezd a „gőzölt húsos táskát”
Xiao long bao (angolul: steamed pork dumpling) az utcai kifőzdékben is kapható. Csak keresd az üzletből kiáramló gőzt, vagy a hatalmas bambuszszitákat. Végső soron bármelyik étterembe is bemehetsz. Óvatosan harapj bele, nehogy a benne lévő forró lé az öledbe folyjon , mert még azt hiszik, kezdő vagy a témában!

Alkudj!
Semmi sem hasonlít ahhoz, ahogy egy kínai piacon alkudoznak. Bárki megtanulhatja ezt az értékes kínai tudományt. Kezdd valami olcsó holmival, így nem bánod, ha mégis túl sokat adsz érte. Ne feledd, Kínában a legfontosabb, hogy rejtsd el az érzéseidet, amikor kommunikálsz. Folyamatosan mosolyogj, és légy kedves. Ne húzd fel magad, és ne kritizálj. Ha nemtörődömséget mutatsz a tárgy iránt, amit kétségbeesetten szeretnél megszerezni, nagyobb esélyed van a lealkudásra.

Szűkítsd a személyes teredet
Készülj fel lökdösődésre, tolakodásra, összezsúfolódásra és arra, hogy bevágnak eléd a sorban. Lehet, hogy Te úgy látod, hogy a buszra vagy metróra már nem férsz fel, aztán valaki hirtelen eléd tör, és még feltolakszik. A kínaiaknak más az elképzelésük a személyes térről, mint a nyugatiaknak, így számukra természetes a tolongás, taszigálás és lökdösés a tömegben. Lehet, hogy először zavarónak érzed ezt, de ha megtanulsz úgy gondolkozni, mint a kínaiak, feljuthatsz a tömött kompra, s nem kell megvárnod a következőt.

Ajándékozz és dicsérj
Látogatóban mész valakihez Shanghaiban? Ha ajándékot viszel magadnak, tiszteleted jeléül két kézzel nyújtsd át. Készülj fel rá, hogy háromszor, négyszer is elhárítják, mielőtt végül elfogadnák. Kínálgasd kitartóan. A megajándékozott nem nyithatja fel a jelenlétedben, így ne erősködj, hogy ezt tegye. Ha a vendéglátód akár csak egy kicsit is beszél idegen nyelven (ez általában az angol), feltétlenül dicsérd meg. A vendéglátód valószínűleg elhárítja a dicséretet, így készülj fel rá, hogy finoman tovább erősködj, és megismételd a dicséretet.

Szürcsöld a tésztát
A mamád biztosan letolna a neveletlen viselkedésedért, Kína viszont tökéletes hely arra, hogy megszabadulj a merev asztali etikettől. Dugd a fejed a tálba, emeld a pálcikával a tésztát a szájadhoz, majd hangos élvezettel szívd be. Sokkal szórakoztatóbb így enni.

Bámészkodás
Kínában a legkisebb incidens is azonnal tömegeket vonz, ezért ha látsz valahol egy kupac embert tömörülni, tipikusan a hátuk mögött összekulcsolt kézzel, menj oda, és nézd meg te is. Azt is tapasztalhatod, hogy az emberek megbámulnak az utcán. Tégy Te is hasonlóan, és ne fogd magad szégyenlősen vissza az emberek megbámulásában.

Elég flegma vagy már?
Nyugodtan köpködj az utcán. Bár a 2003-as SARS-pánik óta erőfeszítéseket tesznek a köpködés mértékének csökkentésére, még ma is hétköznapi gyakorlat, ahogy az is, hogy az orrukból, az egyik orrlyukat befogva, a utcára fújják a taknyot. Az ilyen jelenetek lassan eltűnőben vannak, ami viszont még mindig "kötelező", az a csontok kiköpése étkezés közben - a padlóra, a tányérra vagy az asztalra.
(Forrás: Fodor’s Travel Intelligence)

Miután itthon már semmi nem akadályoz benne, az összes képet feltöltöttem az internetes albumomba. Akit érdekel, és van türelme, megnézegetheti őket itt.

Az utazás véget ért, a blog azonban, terveim szerint nem zárja be kapuit. Szeretném számomra érdekes, Kínához kötődő információk megosztásával folytatni.

Mire legközelebb megyek meglátogatni a fiamat, legalább már felkészültebb leszek :- )

******

All my pictures can you find here.

Ahogy módosulnak a programok és a napi beosztás, úgy változnak az étkezési tervek is. Mára Mamuka féle búboshúst terveztem (és készítettem már tegnap félig elő), viszont tegnap elmaradt az ünnepi ebéd.
Így aztán ma reggel sütöttem meg a húst (rizs még maradt tegnapról), és ez lett az ünnepi reggeli, egy hatalmas citrusfélével desszertként. Azért fogalmazok ilyen tudományosan, mivel halvány gőzöm sincs, mi a neve annak, amivel már az első vásárlásom óta szemezek, de csak tegnap jutottam hozzá, hogy meg is vegyem. Olyan nagy, hogy a Carrefourban, a többi fontosabb bevásárolni való javára mindig bánatosan lemondtam róla. De egyik alkalommal legalább meg tudtam kóstolni, és megállapítottam, hogy sokkal inkább az ízlésem szerint való, mint a narancs, citrom vagy grapefruit. Mindegyikből van az ízében valamennyi, de nem annyira édes, savanyú és keserű. Pont ideális! Viszont hatalmas! Tegnap megettük egy negyedét, ma megtisztítottam a maradékot, de hiába ettem szorgosan, mégis maradt belőle jócskán Daninak holnapra.
Reggeli után csomagolás – ez mindig izgalmas dolog. Az ember azt hiszi nem vett semmit, csak egy kis ezt meg azt, aztán a végén kiderül, hogy mi mindent összehalmozott. Hozzá jönnek még a karácsonyi ajándékok is, meg a főzéshez vett, de végül nem használt ízesítők – szóval kell egy kis ügyesség, hogy minden elférjen. Idefelé 16 kg volt a bőröndöm, most viszont (mint a repülőtéren kiderült) 22,60 (23 kg a megengedett. Remekül kiszámoltam, mi az, amit már a kézipoggyászba kell tenni!)
Visszaadtam Daninak a kártyáimat, kulcsomat, ráruháztam a térképvázlataimat is – 28-án jön két barátja (nagy üzem van), hátha ők is tudják használni.
Már első nap ígéretet kaptam rá, hogy megnézhetem Dani irodáját. Ma erre is sort kerítettünk. Ott van a Century Park túloldalán, az ablakból erre az épületre is rálátni, de metróval csak kerülővel, átszállással lehet elérni – úgyhogy Dani, ha az időjárás olyan, inkább kerékpárral jár. Hatalmas, modern épület egy plázában. A 15. emeleten van az iroda, remek kilátással más hatalmas és modern toronyházakra, meg egy luxus kinézetű, de nem új kivitelűnek látszó luxus lakóparkra, ahol egyedülálló házak sorakoznak.
Eredetileg nem ott ült, ahol most van a helye, de onnan semmire nem lehetett rá, a másik soron meg volt egy csomó üres hely, így átköltözött ebbe a kényelmes, védettebb és szép kilátással büszkélkedhető zúgba. Elrendeztük interneten a beszállókártyát, ilyet sem csináltam még eddig – most már ezt is kipipálhatom.
Az irodához – rengeteg számítógépes munkahelyen kívül – például konyha és étkező is tartozik. Itt van a szép, új csocsóasztal is, amit már itt létem alatt nyert egy csapat valami vállalati bulin, de egyenlőre még használaton kívül van, mert
a) a vezetőség még nem engedélyezte a használatát (ezt egy jól látható cédula jelzi)
b) nincs hozzá labda :- ))
Irodalátogatás után sétáltunk még egyet a plázában, Dani karácsonyi ajándékként felajánlotta, hogy bárhol bármennyit nézegethetek. Ez itt nagyon előkelő környék, nagyon elegáns boltokkal, úgyhogy a legtöbbnek a közelébe sem mentünk, viszont volt egy speciális puzzle bolt, ahol még a kedvenc Jan Van Haasteren képeimből is egész nagy választék volt. Csorgattuk egy kicsit a nyálunkat, aztán inkább mentünk elkölteni az ünnepi ebédet, egy maláj étterembe. Az volt a neve, hogy Secret Recipes (a azaz titkos receptek), épp ezért kicsit megdöbbenve olvastam az étlapon a kis számú egzotikus étel neve mellett a különböző olasz, amerikai, francia alapételeket. Aztán persze Dani „felvilágosított”, hogy az ittenieknek Európa és Amerika az igazi titok, nem a szomszédos ázsiai országok :- )
Én mindenesetre maláj sült rizst ettem satayjal, ami alighanem a pálcikára spirál alakban felszúrt és kisütött húscsíkot takarta. Dani meg gombaszószos marhaszeletet kapott zöldségágyon. Desszertnek túrótortát választottunk – Dani oreost (ami egy pilótakekszszerű keksz) és meg márványost (a teteje volt díszítve), és finomat ittunk is hozzá, Dani oreos csokiturmixot (darált keksszel volt dúsítva – a leírás ellenére finom!), én meg trópusi smoothie-t. És az egyik tortához még kávé is járt.
Mivel itt az a (kínai) szokás, hogy egy étteremben mindent olyan sorrendben hoznak ki, ahogy elkészül, így mi is először a desszertet kaptuk meg, aztán az italokat, végül a fő ételt. Mivel mi leragadtunk a szokásoknál, kivártuk, amíg megérkezett az első fogás, így egyszerre díszelgett az egész ünnepi lakoma az asztalon. Gyönyör a szemnek és a gyomornak is!
Ebéd után még beugrottunk a szupermarketbe, feltölteni a papír zsebkendő készleteket. Dani azt remélte, hogy a körömreszelő hiányát is orvosolni tudja, de az egyetlen darab, amit talált, a japán szamurájkardok acéljából készült, életfogytig tartó garancia volt rá, és 88 RMB-be, azaz kb. 3100 Ft-ba került. Úgyhogy még győzködi magát egy kicsit. Nem a befektetés összege, inkább az elvek miatt :- )
Otthon még játszottunk egy-két parti kínai sakkot, majd kettős erőráhatással véglegesen lezártuk a bőröndömet, és irány a repülőtér.
Beszállókártyám már volt, így csak a csomagfeladás maradt. 22,60 kg! Hurrá – 23 kg a súlyhatár! (Ez mindig izgalmas pillanat, amikor a bőrönd rákerül a mérlegre, főleg, ha otthon semmi lehetőség nem volt előzetes ellenőrzésre.)
A feng shui hatás a hatalmas nemzetközi repülőtéren is érződik, a mennyezet nagyon szellemes hangulatos megoldású, és különböző szemszögekből egész más részletei válnak hangsúlyossá.
Karácsony első napjának éjszakáján nem sokan találják jó programnak az utazást, így a gép félig üres volt. Megint tanultam valamit: ilyen kiemelt időszakokban érdemes inkább a középső négy üléses sorban helyet foglalni. Olyan kevesen voltunk, hogy aki egyedül utazott, szinte mindenki saját üléssorral rendelkezett – a folyosóülés választók négy üléssel, mi, ablakhoz ragaszkodók viszont csak kettővel :- )
A karácsonyi hangulatot nem csak a félig üres repülőgép erősítette, hanem az egyik légikisasszony is, aki hősiesen egész úton rénszarvasaganccsal a fején szolgált ki bennünket. Még egy pirosan-kéken villogó gyűrű is volt az ujján. Rajta kívül csak egy másik kisasszony volt, aki hajlandó volt villogó brossal díszelegni.
Éjfél körül szálltunk fel – némi késéssel, mint a pilóta közölte velünk, ugyanis München nem fogad reggel 5 óra előtt. Így inkább itt álldogáltunk még egy kicsit, mint valahol a légtérben :- )
Azért nem bántam az ablaknál ülést. Kína felett még végig ragyogó tiszta időnk volt, így nézegethettem, hogy mennyi sok kivilágított település felett repültünk el. Meglepően sok városkát láttam már jól bent, az ország közepében is (az üléstámlába beépített számítógépes monitoron tudtam követni, hogy nagyjából merre repüllünk).
Az első 2-2,5 óra a felszállásról szólt, a rendezkedésről, a vacsoráztatásról – meg a gyereksírásról. Elég sok gyerek volt a gépen, és két-három közülük folyamatos váltásban sírt. Sajnáltam őket, és sajnáltam az anyukájukat is, de legalább annyira magamat meg a többi utast, akiknek még az sem adatot meg, hogy legalább megpróbáljunk tenni valamit az ügy megoldása érdekében, csak hallgattuk a vég nélküli, és elég hangos, bömbölést. Ami aztán a kabin elsötétítésével szerencsésen megszűnt (hogy az utolsó másfél órában, amikor megint felkapcsolták a villanyt – amúgy éjféltől hajnali 5-ig tartott a 12 órás repülés, azaz végig együtt haladtunk az éjszakával – ismét kezdődjön előlről. Szegény légikisasszonyokat sem irigylem, akik akár minden nap is „élvezhetnek” hasonlóan idegtépő utazásokat.).
Hogy mégse maradjak teljesen zajforrás nélkül, arról a mögöttem ülő utas gondoskodott. Amíg még ébren volt, folyamatosan félhangosan beszélt magában, mint aki egy kicsit nyomott, amikor aztán elaludt, akkor meg horkolt, ami még a kisebbik baj volt ahhoz képest, hogy kiabált is álmában, még hozzá elég sokszor. Ráadásul úgy elcsúszott az ülésen, hogy a feje gyakorlatig az én karfám végében volt. Mivel én is ott tartottam a fejem, így szinte közvetlenül a fülembe kiabált. Horrorisztikus élmény volt!
Ennek ellenére, két részletben, összesen 5 órát sikerült aludnom, collstock-szerűen összehajtogatva, de legalább vízszintesen – ez már több is, mint amit egy repülőn elvárhat az ember.
Érdekes, hogy ellátmánnyal nem kényeztettek annyira, mint idefelé a Swissair gépén. Kaptunk egy késői vacsorát meg egy korai reggelit, aztán slussz. Alvás időben italt sem hordoztak körben, bár az előtérben, tálcán azért ott álltak a kitöltött poharak, aki akart, mosdóból menet-jövet nyugodtan kiszolgálhatta magát. Számomra különérdekesség volt, hogy a mosdók nem a mi szintünkön voltak, hanem egy fél szinttel lejjebb. Repülőgépen ilyet eddig még nem tapasztaltam.
Münchenben a repülőtéren is volt egy új élményem. Amikor elzarándokoltam a kiszállástól a beszálló terminálig (legalább negyed óra gyaloglás volt, miközben azon gondolkoztam, hogy a régebbi buszos megoldásokat spórolják-e meg azzal, hogy létrehozták ezeket a zegzúgos fedett folyosós útvonalvezetéseket a terminálok között) megint át kellett menni a fémkeresős ellenőrzésen. Ilyen még nem volt velem. Úgy csilingeltem a folyosón, mint egy egész csengős szán konvoj. Amikor végignéztek a fémkeresővel, bárhol haladt az érzékelő, mindenhol egyfolytában szólt (Kínában az ég világon semmi baj nem volt velem.). Végül levetették velem a cipőmet, megtapogatták kívül-belül, fémkeresősték (az is sípolt), aztán még a csomag röntgenen is átküldték külön. Közben meg leállították az egész forgalmat annál a kapunál – örülhettek az utánam jövök. Aztán amikor a csizmám szerencsésen kiállta a próbát, csalódottan elengedtek :- )
Hajnali 5-kor nem sok látnivaló akad egy repülőtéren. Végigböngésztem az egyetlen nyitva lévő „vegyesboltot” az első hűtőmágnestől az utolsó üveg Bacardiig, megállapítottam, hogy a tömérdek képeslap között egyetlen értelmes kreatív újság sincsen, aztán betankoltam az ingyenes kávéautomatánál (4 féle tea, 6 féle tejes (meg nem tejes) kávé, forró csoki szerepelt a repertoárban) leültem a G23-as kapunál, kerestem egy konnektort és nekiálltam félálomban blogot írni. Próbáltam netezni is, de még az ingyenesnek titulált wifire sem tudott csatlakozni a gépem, így legalább nem vont el a „munkától”.
Amikor a München-Budapest járatba beszálltunk, az is csak félig telt meg. Közvetlenül az indulás időpontja előtt azonban a bejelentkezett a kapitány (kellemes bariton hangon), és közölte, hogy most kapta a hírt, hogy még várunk néhány utast, akik a lyoni és manchesteri géppel érkeznek , úgyhogy pár perces késéssel indulunk … „bocsánat, telefonhívásom van, mindjárt visszatérek Önökhöz”. Aztán a gépet elözönlötte egy csomó lihegő utas, a kapitány viszont közölte, hogy még mindig várunk csatlakozó gépre, további türelmünket kéri. Végül teljesen feltöltött géppel indultunk útnak, kb. 20 perces késéssel (amiből 13-at behoztunk az 1 óra 15 perces úton).
Mindig meglepődöm, hogy látszólag milyen kevés kaja is milyen tartalmas lehet – legalábbis számomra. Igaz, hogy reggel 5-től 11-ig négy tejeskávét ittam meg (kb. 4 x 1 dl-t), de az ebédre felszolgált mini adag saláta (3 kockányi fetasajttal) 6 cm3-nyi sósrúd-anyagú bagattel tökéletesen elégedettnek bizonyult. Igaz, megittam hozzá a szokásos paradicsomlevemet is.
Aztán már meg is érkeztünk Ferihegyre, ahol már várt Apu és a nővérem a kijáratnál, és hazáig mesélhettem nekik az élményeimet.

Szokás szerint korán ébredtem. Tervekkel tele! Hiszen ma van karácsony!
Otthonról ugyan elvileg félkészülten érkeztem, de mint tudjuk elmélet és gyakorlat között csak elméletben nincs különbség, gyakorlatban annál inkább.
A karácsonyfát zöld zseníliadrótból próbáltam megalkotni, melyet fehér fejű gombostűkkel erősítettem egy kárpitozott szék támlájára. Ez komoly és elmélyült munkát igényelt – részben, mert a drót nem akart mindig úgy hajlani ahogy én akartam, részben mert a gombostűk is hajlottak – bár ezt meg végképp nem akartam. Én már hosszú ideje azon az állásponton vagyok, hogy a (mindent elözönlő) kínai áru egyáltalán nem olyan rossz minőségű, mint a híre tartja, sőt. Legalábbis nekem se ruhában, se cipőben, se háztartási eszközben nem voltak már évek óta rossz tapasztalataim – na, most ezek a gombostűk viszont lerontották a az összes eddigi jó tapasztalatomat. Nem hagyták magukat beszúrni a bútorkárpitba, már kis ellenállásra is görbültek, az egyiknek már attól letört a feje, hogy kihúztam a tartójából. Úgyhogy türelemjáték volt elővarázsolni a fát. De elkészült, jöhetett a díszítés – 2D-s, öntapadó koronggal ellátott arany csillagok, üstökösök és fenyőfák, meg karácsonyi motívumos sárga, piros és zöld száraztészták „felaggatásával”. A tetejére pedig egy piros papírból hajtogatott csillag került (sok választásom nem volt – piros vagy fehér, de talán a közepébe szúrt fehér gombostű kicsit karácsonyibb, havasabb hatást adott hozzá.)
Végül következett az ajándékok csomagolása. Díszpapírt nem hoztam magammal, amúgy is ellenzem a használatát, a legnagyobb pénzpocsékolásnak meg környezeti ártalomnak tartom, így, karácsony táján. Otthon már két éve kis textilzacskókba csomagoljuk az ajándékokat, de ilyet sem hoztam magammal. Viszont volt több selyemkendőm is, amelyeknek az lett volna a rendeltetése, hogy a 15-20 fokban a ruházatom üde díszét képezzék. Erre ugyan nem került sor, de mint csomagolóanyag remekül szolgáltak. Csomagolás közben elméláztam az élet fintorán. Két évvel ezelőtt, amikor a textilzacskós csomagolást is bevezettem, nem volt időm ráírni a neveket a csomagokra, ezért kitaláltuk, hogy minden darabot körbeadunk, mindenki megtapogathatja, aztán licitálunk rá (kezdő tőkeként mindenkinek azonos számú szárított almaszelet állt a rendelkezésére). Ily módon persze nem minden ajándék került elsőre a tervezett új tulajdonosához, de miután az ajándékok elfogytával „cserekereskedésbe” kezdtünk, végül mindenki azt kapta, amit amúgy is kapott volna. Olyan jól sikerült ez a kis játék, hogy elhatároztuk, hagyományt teremtünk vele. A rákövetkező évben meg is ismételtük, idén viszont, hogy Misi már nincs velünk, és csak ketten ünnepelünk Danival, ez a szertartás is elmarad.
Elküldtem az utolsó karácsonyi üdvözleteket e-mailben, közben Dani is felébredt. Ő az ajándékait, kreatívan, zokniba, mosózsákba és bevásárló szatyrokba rejtette :- )
Aztán nekivágtunk a Century Parknak. Itt van egészen közel Dani lakásához, az ablakából pont rálátni, minden nap mellette megy el (ahogy én is az elmúlt három hétben), de még egyikünk sem jutott hozzá, hogy megnézze. Jó kínai szokás szerint ezt is erős kerítés védi, és csak igen kevés helyen lehet bejutni – de más parkokkal ellentétben most legalább pontosan tudtuk, hol a bejárat.
Nem is gondoltam, hogy ekkora! A bejáratnál lévő térkép alapján gondosan megterveztük, hogy a hangzatos elnevezésű részeket milyen sorrendben látogatjuk sorban, aztán persze „menjünk át azon a hídon!”, „nézzük meg, mi van ott”, „kanyarodjunk be ide” felkiáltással folyton eltértünk az útiránytól, és jöhetett az újratervezés :- )
Nagyon kellemes hangulatú park, érződik rajta a kínaiak harmónia kereső szemlélete, vizek és zöld területek, hidacskák, , csodás alakzatú fák – mindenből árad az összhang és a nyugalom. A hideg ellenére is sokan voltak. Lehet bérelni triciklit meg hármas tandembiciklit is, sőt a bátrak még a tóra is rámerészkedet kishajókkal. A gyep közepén néhol felvert sátor állt, amit úgy fejtettünk meg, hogy egyszerűen kiköltözött a család vagy a baráti kör egész napra a parkba, és szél ellen állították fel védelmül maguknak. Sárkányeregetők, késdobálók, galambsimogatók, léggömb után szaladó gyerekek és szülők – és mi, akiknek az elszórt, és látványosan számozott büfé láttán egyből beindult a fantáziója, hogy milyen jó versenyt lehetne csinálni tandembicikils csapatokkal, ahol az lenne a feladat, hogy minél gyorsabban megtalálják az összes büfét.
A séta után gyorsan összeütöttünk egy kis rizst meg pirított gombát. Jó a ragozás, mert a rizst félig-meddig Dani készítette, hogy megtanulja, hogyan is kell. Úgy látszik, lassan már telítődik az instant levessel, amit eddig evett mindig, ha főtt ételre vágyott.
Az ebéd eléggé a délutánba nyúlt, így aztán mindjárt követte is a karácsonyozás. Volt két gyertyánk is, ezeket már itt vettem. Gyufa híján a papírtörlőt gyújtottuk meg a gáztűzhelyről (ami „szikráztatóval” működik, mielőtt valaki a fejemre olvassa, hogy következetlen vagyok), és az adott tüzet a gyertyáknak, így varázsoltunk karácsonyi fényeket a lakásba.
Licitálás helyett maradt a találgatás, barchobázás – és a nevetés, örömködés. Mindjárt az első csomagból előkerült két karácsonyi dekorációs fejpánt is, úgyhogy teljes díszben nézegettük a többi ajándékot.
A késői ebéd miatt az ünnepi vacsorát kihagytuk, helyette a cirkusz előtt egy Burger Kingbe ugrottunk be pár falatra a cirkuszhoz közeli bevásárló parkban.
Nagyon érdekes, hogy milyen ügyesen beszivárognak a különböző nem honos ünnepek az egyes országokba. Kínában egyáltalán nem ünneplik a karácsonyt, ott a kínai újév a nagy ünnep, ami majd csak január 13-án (vagy 23-án?) lesz. Elvben nem ünneplik. Mert gyakorlatilag az egész bevásárló park karácsonyi díszekben pompázott, minden boltban a Jingle Bell szólt, tele volt az egész terület sétáló, karácsonyfa előtt fényképezkedőt, rénszarvas agancsot és Mikulás-sapkát viselő kínaiakkal, akik mind hatalmas vásárlásokat is rendeztek – nem hiszem, hogy mindez már a kínai újév előkészítése lenne. Sokkal inkább azt képzelem, hogy örülnek egy újabb ünnep lehetőségének, és azt veszik át belőle (a külsőségeket), amivel kicsit változatossá tehetik az életüket. Ahogy hozzánk is kezd már beszivárogni a Hálaadás-napi ünneplés. Persze ezek a dolgok általában a kereskedelem által generáltak, de nem muszáj, hogy tényleg a költekezésről szóljanak.
Érdekes egyébként, hogy a Burger King és társai itt nem csak a gyors étkezésről szólnak. Szinte mindig látni bennük több olyan embert is, aki „csak úgy” beveszi magát ide, tanul, olvas, esetleg az asztalra borulva alszik – vagy éppen hosszú és bonyolult társasjátékokat játszik. Aminek persze az is a következménye, hogy nagyon nehéz szabad asztalhoz jutni. De ez azokat, akik már ülnek, és bebetonozták magukat, egyáltalán nem zavarja.
A cirkuszról csak szuperlatívuszokban tudok mesélni! Már az is tökéletes volt, hogy percre pontosan kezdtek! (Későn jövők is alig voltak egyébként.) Egy tíz perces szünettel két órán tartott folyamatosan az előadás. A tíz perces szünetet is pontosan betartották – a porondon, egy leomló függönyre kivetítve látható volt a visszaszámláló óra. A legtöbb ember el sem hagyta a helyét, ezért is lehetett az, hogy mire lejárt a tíz perc, tényleg szinte mindenki ismét a székén ült. Az egyébként tülekedő, másokkal nem törődő, csak a maguk igényeit figyelő kínaiak itt, a cirkuszban meglepően szociálisan viselkedtek.
Az előadás minden egyes száma csodálatos volt, és az egyes számok közti átvezetéseket meg a porond be- és átrendezését is olyan ügyesen oldották meg, hogy teljesen zökkenőmentesen beleilleszkedett az előadás menetébe.
A nézők a megfelelő helyeken egy emberként hördültek fel – és mondhatom, sok-sok ilyen helyzet volt. Olyan dolgokat csináltak, amit még sehol nem láttam. Egy fiú, nyakában egy leánnyal, ugródeszkáról felugrott három egymáson álló fiú vállára.
Egy másik meg, egy kissráccal a nyakában szaltót csinált „deszkán”, amit két másik srác tartott!
Egy fickó kínai porcelánvázákkal zsonglőrködött, de hogyan!
Akrobaták és gumiemberek szenzációs formációkat alkottak – erő, ügyesség, fantázia, minden megvolt ebben az előadásban. Az első perctől az utolsóig nagyon élveztük, és előredőlve, meredten néztük szinte végig, annyira nem akartunk időnként hinni a szemünknek.
Az utolsó szám rácsos gömbben köröző motorosokról szólt. Először egy motor ment be, és kunsztozott mindenfélé, aztán egy második is. A harmadiknál már ismét hördült a közönség, de még ez sem volt elég, a végén 5 motor rohangászott összevissza, keresztül-kasul, egymás útjában. Igaziból akkora sebességgel mentek, hogy a végén már egyáltalán nem is lehetett látni, hogy pontosan mit csinálnak, csak a fényszóróik rohangáltak összevissza. Félelmetes volt. A végén vörösre tapsoltuk a tenyerünket!
Otthon pedig várt még a kirakott italmemory, amire délután már nem volt időnk. Úgyhogy gyorsan még játszottunk egy partit lefekvés előtt.

Már mindjárt megérkezésem után mondta Dani, hogy a fodrászt feltétlenül ki kell próbálnom. Mivel olvastam a blogjában az idevágó bejegyzést, lelkesen támogattam az ötletet, de aztán – részben Dani betegsége miatt – folyton csak tolódott. Most aztán hirtelen sürgőssé vált a dolog.
Én azt hittem, Dani már profi ebben a témában, de kiderült, hogy még mindig erősen a komfortzónáján kívül van ez a terület. Rólam nem is beszélve. Igaz, én azt hittem, majd Dani (mint profi) mondja mit, hogyan, és ezért eleinte egész nyugodt voltam, de aztán az ő felspannolt állapota rám is rám ragadt, így a fél délelőttöt végigvihogtuk, idétlenkedtük, mindenféle jobb-rosszabb viccekkel szórakoztatva magunkat és egymást. Még a fodrászszékben ülve is az elején csak a feszültségből adódó viháncolás volt a jellemző. Merthogy egymás melletti székbe tettek minket – itt nincs külön női és férfi szalon, minden kedves vendéget egy helyen fogadni.
Már az ajtóban látszott, hogy itt becses vendégek vagyunk. Egy hölgynek csak az a feladata, hogy kinyissa előttünk az ajtót, köszöntsön, megkérdezze, mi szél hozott erre, és odaintsen az első hajmosót, aki innentől kezdve felelős értünk. Mindjárt a procedúra elején odatették elénk a számlát, amin kipipálható tételek voltak, és egyértelműen szerepelt, hogy mit kértünk, illetve mit tettek velünk. Én nagyon felkészülten érkeztem, mert Dani egyik munkatársnőjével irattunk egy cédulát, melyen kínaiul az állt (legalábbis reménykedtünk benne), hogy csak mosást és vágást kérek (1-1,5 cm), a hajam eredeti göndör, kéretik se bodorítani, se simítani, se lakkot szórni rá.
Ezt a cédulát is odaadtam az első kisasszonynak, aki aztán gondosan továbbadta, amikor engem is továbbadott.
A hajmosó lányka először is hozott egy pohár citromosvizet (Dani, mint utóbb kiderült, valami mást – szerinte malátateát – kapott. De hogy mi dönti el, kinek mit adnak arra nem jöttünk rá.)
Aztán elkezdte samponozni a fejem, úgy, hogy egy kis üvegcséből spriccelte hozzá a vizet, és ezzel a samponos habbal mindjárt masszírozta is a fejbőrömet – legalább tíz percig.
Ezután következett az általunk ismert hajmosás, annyi különbséggel, hogy itt nem ültünk a székben, hanem feküdtünk, ami nagyon kényelmes volt – kivéve, amikor a nyakszirtemnél lévő hajrész mosása öblítése volt soron. Az kissé egy jobbfajta hasizom gyakorlathoz hasonlított, bár jó erős kézzel a lányka is tartotta a tarkómat. Mindenesetre a hajmosást sem siette el, a masszírozás ebben is benne volt.
Utána megint visszatértünk a tükör elé (eddig még fej fej mellett álltunk Danival), ahol újabb fej- és nyakmasszírozás következett, le a gerinc mentén egész a lapockám alá. Közben egy fültisztító pálcikával még a fülemet is masszírozta, tisztogatta.
És végül átadott A fodrásznak. Itt az „alkotók” általában férfiak, és minden esetben kötelességüknek érzik, hogy extra vagánsan öltözködjenek. Az én fodrászom kigombolt inget, micisapkát és a derekán szerszámostáskát viselt. Danié szmoking szabású kabátkát és tarajos frizurát, a harmadik székben ülő vendéget pedig kivételesen egy nő fodrász frizurázta, aki valami fekete lebernyegszerűt viselt – ja, mi meg fekete kimonót kaptunk, mindjárt, amikor leültettek bennünket.
A kínai cédulám velem együtt vándorolt tükörtől tükörig – mert nem ám ugyanott vágnak, ahol masszíroztak! -, és a fodrászom olyan sokáig olvasta, hogy már azt találgattuk, nem valami egész mást írt-e rá a vicces kedvű kolléganő. De aztán mutatta az ujjaival, hogy „1-1,5 cm”, és akkor megnyugodtam. Érdekes módon Dani rövid hajának levágása ugyanannyi időt vett igénybe, mint amíg az én rengeteg hajamat megkurtította a fodrászom. Közben odahívott egy fiatal srácot is, akiről először azt hittem, hogy csak tanuló, és a mester figyelése a fő feladata, de aztán kiderült, hogy angolul is beszél valamennyit. Rá akartak beszélni, hogy festessem be a hajam (vagy valami ilyesmi), de nem álltam kötélnek. Főleg mert a hajszárítók zúgása, az általános alapzaj és az érdekes kínai kiejtés miatt amúgy is alig értettem, hogy mit mond. Érdekes akusztikája volt a helyiségnek. Amikor hajmosás közben behunyt szemmel relaxáltam, időnként úgy felerősödött az általános beszélgetés, járás-kelés zaja, hogy olyan érzésem volt, mintha egy egész iskola özönlött volna be egyszerre a szalonba.
A kínai angollal meg amúgy is problémám van. Legtöbbször nem is észlelem elsőre, hogy angolul beszélnek – mint itt a fodrásznál, ahol általában kínaiul szóltak hozzám, és eszembe sem jutott, hogy esetleg ez változna. Amikor viszont a fiatalember elvitt megint hajat mosni – egy újabb helyiségbe -, és hajmosás közben próbáltunk beszélgetni, akkor már – a fülem mellett zubogó víz ellenére is jobban értettem, mert tudtam, hogy angolra kell hegyeznem a fülemet.
A hajmosás után visszakerültem a mesterfodrászhoz, aki nagyjából (de tényleg csak nagyjából) megszárította a hajamat – na, ez volt az a pont, ahol Dani messze elhúzott tőlem. És az én hajam még így is félig vizes volt, amikor a fodrászomnak elege lett belőlem, és késznek nyilvánított.
Elkísért a pulthoz, ahol fizetni kellett, közben a kísérőcédulám alapján előkereste a kabátomat, amit a táskámmal együtt az elején elvettek tőlem. A kabátok vállfán, egy állványos sorakoztak, a táskákat meg egy szekrénybe zárva őrizték. A fodrászom felsegítette a kabátomat, gondosan kivárta, amíg beöltözöm, elrendezem a táskámat, miegymás, aztán az ajtóig kísért, amit Dani fodrászával egyetemben kitártak előttünk. Mindez erős egy óra volt, gyakorlatilag semmi várakozással, 58 RMB-ért (kb. 2000 Ft).
Frissen frizírozva nekiindultunk, hogy megtaláljuk a Yu Gardent. Az útikönyv meg az internet is erősen ajánlja, ezt a fallal körülvett, 2 hektáros „nyugalmas szigetnek” titulált kertet. Próbáltam a google mapsban megkeresni, térképes meg műholdas nézetben is, de semmi olyan nem találtam, ami szerintem egy 2 hektáros kert lehetett volna azon a részen. Közben meg csodás képeket mutogatott az internet, hidacskákkal, szobrokkal, pagodákkal. Reménykedtünk, hogy a helyszínen csak fény derül a titokra.
Danit felkészítettem, hogy az út a turistabazáron keresztül vezet – ő minden ilyentől alapállásban távol tartja magát, de most a cél érdekében még ezt is bevállalta. A térképvázlatom szerint van egy É-i és egy D-i kapuja. A metróból kilépve meg is céloztuk az egyiket, de csak egy zárt falat találtunk, amellett haladtunk. Időnként voltak rajta ablakrések, amikor bekukucskáltunk, láttuk, hogy jó helyen vagyunk – csak nem jó oldalon!
Találtunk egy vaskaput, de zárva volt, aztán, a falat követve, megtaláltuk a másik kaput, ami szintén zárva volt – és utána már a bazár következett, esély sem volt arra, hogy a falat követhessük. Már kezdtük feladni, amikor a bazáron keresztül haladva belebotlottunk egy Yu Garden útjelző táblába. Innentől már csak egy kis nyomozómunka kellett – néhány túlfutással és visszafordulással -, hogy csak rábukkanjunk egy bejáratra, amit a google maps ugyan nem jelzett, viszont tényleg a bazárban volt.
Megérte a keresésre fordított energiát – és a kapun belépve azt is egyből megértettük, miért nem látszott a légifotón. Jó magyar szokás szerint, ha a kert szót hallom, zöld felületet képzelek el – ez a kert viszont szinte teljes egészében pagodákból, kövezett utakból, sziklákból állt , és nagyon szűk volt minden, felülről valóban inkább csak tetők látszódhatnak belőle. Csupa zegzúg az egész, ici-pici mesterséges tavak, átfolyások, rengeteg híd, sárkányos és egyéb szobrok mindenfelé – főleg a tetők és kerítések szegélyén, mint díszítőelem. Nagyon hangulatos, még egy kínai festménykiállítást is találtunk benne. Az egész egy mini útvesztő, mész ide-oda, kis alagutakon keresztül, lépcsőkön fel-le – és soha nem vagy biztos benne, hova fogsz kilyukadni.
Aztán loholtunk haza, hiszen 6-ra vártuk Edwardot, aki tegnap bejelentkezett véleményt kutatni. Kár volt úgy rohannunk, háromnegyed 7 is elmúlt már, mire megérkezett. Akkor viszont érdeklődve meghallgatott minden észrevételt, amit Dani elmondott neki a gyűtőlistánkról, aztán megtárgyalták Dani húzódzkodó rúdjának előnyeit és hátrányait, és udvarias köszöngetések közepette távozott.
A nap megkoronázásaképpen nekiálltunk kínai sakkozni. Mivel a figurák egyszerű korongok, melyeket a rájuk rajzolt kínai írásjelek különböztetnek meg egymástól, nem csak a játékszabályok és a stratégiai játékra jellemző előre gondolkodás okozott nehézségeket, de még az is, hogy észleljük, melyik figura melyik. Az igazsághoz tartozik, hogy ez inkább csak nekem okozott problémát, úgyhogy gyakran előfordult, hogy egy-egy lépés előtt az összes figurát végigkérdeztem. Remekül szórakoztunk!

"Közkívánatra", íme néhány itteni ár, ami esetleg segítségére lehet másoknak, ha kínai utazás felé kacsintgatnak. A kínai árat írom, 1 RMB = 35 Ft.

Mi történik egy olyan napon, amikor nem történik semmi? Sok minden.
Ma reggel, amikor Dani átmenetileg felébredt, beszélgettünk egy kicsit Kínáról és a kicsi kis kínaiakról. Érdekes volt összeszedni, és hangosan kimondani Shanghaijal kapcsolatos érzéseimet (nem mondom, hogy Kínával kapcsolatos, mert az durva általánosítás lenne – ahogy kicsi fiam előszeretettel rámutat). Összefoglalva a lényeg az, hogy komfortosan, otthon érzem magam. Ebbe persze biztosan belejátszik az is, hogy együtt vagyok Danival, de elég sok időt töltök egyedül is, mászkálva a városban, és nincs idegen-érzésem. Ráadásul általában még azt is élvezem, értékelem, hogy annyi ember dolgozik mindenfelé a szolgáltatóiparban. Lehet, hogy ez ódivatú nézet, de nekem jól esik, ha „lesik a kívánságomat” - persze csak normális határokon belül. De valahogy ez a fajta hozzáállás családiasabb, mint amikor magasról le sem köpik az embert, és ha mégis találsz valakit,akkor az biztosan a „másik részleghez” tartozik.
A múltkor egy nagy játékboltban meg azt figyeltem meg, hogy az eladók egyik fele IKEA-féle gyűjtőtáskával a kezében sétált fel-alá a boltban, hogy bárkinek egyből a kezébe nyomhassák, ha szüksége van rá, a másik részük meg egyszerűen csak játszott. Ha volt érdeklődő gyerek, akkor vele, ha nem akkor csak úgy egyedül. Nem is rossz módszer arra, hogy felkeltség az érdeklődést. S nem mellesleg, hogy egyáltalán látszon,mit rejt a tarka-barka csomagolás.
A délelőtt a jegyzeteimet rendeztem – mit láttam, mit szeretnék még megnézni, mi marad legközelebbre, ha lesz legközelebb. Melyik belépőjegy érdemli meg, hogy egy ideig még könyvjelzőként funkcionáljon, és melyik az, amelyiktől már most elbúcsúzom. Tennivalók listáinak átnézése, összefésülése – ezek a listák még itt is hűséges társaim. Lehet, hogy ez lehetne az új évi fogadalmam, hogy valahogy lista mentesítsem az életem (vagy legalább minimálisra csökkentsem a listáimat)?
Dani végigaludta a délelőttöt. Nem is csodálom, hogy ennyi ideig nem tud kilábalni ebből a megfázásból, amikor ekkora alváshátralékokkal rendelkezik!
Nekem meg jól jött ez az itthon töltött délelőtt, hogy végre rendeztem egy kicsit a fényképeket, aminek áldásos végeredményét láthattátok is az előző két bejegyzésben.
Tegnap vacsorára tojásos-cukkinis-virslis tésztát készítettem (repülő, autó, mozdony, motor alakú száraztésztából – elvégre „gyereknek” lesz), de Dani már jól lakottan keveredett haza a zenekari próbáról. Így a mai ebéddel nem kellett foglalkozni, elég volt felmelegíteni. A szertartás szerint leültünk a számítógép elé, és ebéd közben megnéztünk néhány részt a Big Bang Theory című örökbecsű sorozatból.
Tessék engem nem elítélni. 27 évesen már nem tudom átalakítani a fiam szokást, amit az elmúlt 8 évben vett fel, mióta nem otthon lakik. Előtte még együtt étkeztünk, asztalnál, beszélgetve. Most szabad mellé ülnöm, és figyelnem, hogy hogyan él. Cserébe, amikor ő jön haza látogatóba, ő is igyekszik elfogadni az én „bogaraimat”.
Amerikai humor, angolul, tele szleng kifejezésekkel – viszont kínai ÉS angol felirattal, így jó nyelvgyakorlás is egyben.
Aztán végre, erős két hét után, sikerült Nagypapát is skype-végre kapni. Eddig bármikor lestük, nem láttuk, hogy ott lenne a gépnél, de most elcsíptem, amikor éppen levelet küldött, és írtam neki, hogy kapcsolja már be, így végre tudtunk egy jót beszélgetni, és élőben kaptunk híreket a hazaiakról.
Tervbe volt véve a fodrász is, de a késői ebéddel, filmnézéssel, miegymással úgy elhúzódott az idő, hogy ez holnapra maradt.
Dani már az esti programjára készülődött, amikor megkért, hogy melegítsek még neki egy kis mézes vizet (ez a fő gyógymód, amit alkalmaz). Az ivóvíz egy külön tartályban van, Dani épp tegnap reggel rendelt egy teli tartályt, amelyet aztán én szereltem be. Miután először saját hatáskörben próbáltam megoldani a dolgot, és feltéptem az egyetlen feltéphető fület, még mindig nem történt semmi, így gyorsan e-mailben megtárgyaltuk a tényleges teendőket (ami nem az általam észrevett fül, hanem egy ragasztós címke feltépése volt), és végre hozzájutottam a teavizemhez. Ez volt tegnap.
Most meg, amikor tölteném a bögréjét, hirtelen eláll a vízfolyás. Üres volt az egész tartály!!!! Arra, mondjuk, hamar rájöttünk, hogy biztosan az ártott meg neki, hogy feltéptem az a kék fület – na, de hová lett a víz? Végül, hosszas nézelődés után a tartály alatti polcon találtunk egy egész keveset, de emberek! Itt, legalább 15 liter vízről beszélünk! Aggódva vártuk az alsó szomszéd jelentkezését, de eddig még semmi nyoma, hogy arra távozott volna a víz. De hogy akkor hova lett?
Mindenesetre Dani elmenetben a recepción megrendelte az újabb tartályt, ami – hihetetlen gyorsasággal – egy órán belül meg is érkezett, de a beszereléssel megvártam Danit :- )
Blogoltam, leveleket írtam, elvégeztem az utolsó simításokat a karácsonyi ajándékokon, kreatív ötleteket nézegettem, közben teát szürcsölgettem – igazi lazítós este.
És most végre sikerült elcsípnem a telefont is. Egyszer már csörgött, jó egy hete, de mire megtaláltam, hogy hol is van, abbahagyta. Most felvettem, és kiderült, hogy a lakópark menedzsere személyesen szeretné tiszteletét leróni nálunk, s egyben alázatosan érdeklődni, mennyire vagyunk elégedettek, és mit tehetne még életünk és környezetünk javítása érdekében. Meg is beszéltem egy randevút holnap estére. Dani – utólag – lelkesen támogatta a döntésemet, egyből neki is álltunk listát írni a jó és a javításra szoruló dolgokról.
Aztán már tényleg csak néhány újabb részt néztünk meg a BBT-től (lásd feljebb), és máris éjfél lett.
Hát ilyen, amikor egész nap nem történik semmi.

Imatáblácskák

Riksa a kihalt olimpiai városrészben, utasra várva

ismét egy jópofa szobor

Utcai kerékpárszervíz

Szabómester javítást azonnalra is vállal!

Ellentétek

Kerékpáros fuvarozás

A bazárnegyed

Pudong, a pénzvilág birodalma

Lepkés ajtódísz

A lepkék nagykönyve

Longhua templom...

... és a hívők

Bonsai

Mártírsír bambuszerdőben

Science és Technology Museum

Hogy kelendőbb legyen a friss zöldség a reggelilhez :-)

Turistabarát ország ...

... vagy mégis?

Egy a sok nagyáruházból.

Sárkányeregetők

Szabadtéri tánc

Festett kapufélfa

Pagoda

Ismerkedés a pálcikákkal

A legjellemzőbb kínai szimbólumok: oroszlán és piros lampion

Látvány riksa

A kínai nagyfal

A helyszínhez illő szemetes

Reggeli társasjátékkal körítve

Szelleműző szobrocskák

A Tiltott város

Lángsörényű oroszlán (Dani kedvence)

Egy a számtalan kavicsmozaikból

A Szén-domb pagodával

White dagoba

Délelőtt megvolt a bevásárlás. Még mindig órákig el tudok (tudnék) ténferegni az élelmiszerboltban, és tanulmányozni a sok, ismeretlen ömlesztett, kimért, zacskózott, friss, szárított, kandírozott, nyers, félkész és kész ételféleséget. Mondtam is Daninak, hogy mire legközelebb jövök, szerezzen be egy barátnőt, akit már bemutatni is hajlandó, hogy legyen, aki eljön velem egyszer a boltba, és mindent elmagyaráz.
Egyébként lehet, hogy itt elvileg nem ünneplik a karácsonyt, de valami azért csak lehet a levegőben. A kínai újév csak január 23-án köszönt be, de az élelmiszerboltokban sokkal-sokkal nagyobb a forgalom, mint december elején, amikor először voltam. És az emberek marék számra vásárolják az apró, darabos cukorkát és csokoládét – meg persze mindenféle más élelmiszert is. Nem hiszem, hogy ez már a januári végére történő elővásárlás lenne.
Miután lepakoltam otthon, ismét nyakamba vettem a várost. Igaz, hogy az idő elég borús, és a köd is szemerkél, de a hőmérséklet kellemes, úgyhogy elhatároztam, teszek még egy kört temető ügyben.
Metróval elmentem a megfelelő állomásig, felszínre jöttem a megfelelő kijáraton, megtaláltam a megfelelő főutcát, amiről a második mellékutcában nyílt a temető. De nem volt 2. mellékutca! Illetve volt, csak az már a 3. volt – mármint a térkép szerint. Bekanyarodtam erre, megpróbáltam innen rátalálni az eltűnt utcára, de teljesen sikertelen voltam. Mindenféle szűk utcácskákban, sikátorokban, házak közti fél-belső udvarban mászkáltam, de amikor megint utcára tévedtem, az már az 1. mellékutca volt ismét. A két utca között meg csak házak, házak, házak. Igaz, hogy már a google maps légifelvételéln is gyanús volt a dolog, de akkor miért írja ki, hogy ott temető van? Úgy látom, erről egyenlőre le kell mondanom. Marad a már megtekintett mártírtemető.
Szintén elcsépelt téma a kreatív bolt. Otthon azt látjuk, hogy a kreatív boltokban árult holmik egy jó része szintén kínai, meg úgy egyáltalán – létezhet még olyan nagyváros, ahol nincs ilyen jellegű bolt?!? Úgy látszik, igen. Eddigi kutatásaim mind erre mutatnak. Figyelem, vállalkozó szellemű egyének! Nem akar valaki itt kreatív hobby boltot nyitni? Azt nem tudom, hogy a kereslet milyen, de a kínálat egyértelműen szinte nulla.
Mondtam Daninak, kérdezze meg valamelyik munkatársnőjét. Jött is a válasz, hogy a Yuyan Gardennél van sok kicsi „handicraft shop”. Ez elég gyanúsan hangzott, mert a „handicraft” a kézműves termékeket is jelöli – azaz a turistáknak való ajándéktárgyakat, és a Yuyan Garden környéke a legismertebb turistabazár, de Dani szerint az információ egy olyan lánytól származik, aki maga is nagy barkácsoló (munkatárs barátnője, szóval ez akkor már hányadik lépcső is az információ közlés útján?)
Mivel azonban most úgyis arra jártam, és „véletlenül” éppen egy ilyen cédula is volt nálam, hát elsétáltam odáig. Nem mentem be a bazárba, de a megjelölt helyen, a bazáron kívül találtam egy épületet, ami előtt tömegével kínáltak mindenfélét – főleg kínai újévi piros szerencsetárgyakat meg kötött sapkát. Aztán láttam, hogy be is lehet menni, így szépen besodródtam a tömeggel. És íme, az informátorom nem vert át! Nem egészen. Itt voltak a pici, fülkényi boltocskák, millió – gyöngyös alkatrészeket, meg rövidárust, szaténszalagost találtam is, ezen kívül viszont csak az öntapadós matricák voltak még olyanok, amelyek valamilyen szinten beletartozhatnak a krea témakörbe. Összesen négy szinten volt mindenféle – ruha, cipő, piperecucc, füstölők, kínai szimbólumok, táskák, papíráruk (számlatömböket és hasonlókat is beleértve), díszdobozok, rövidáru, ékszer…
Mire a végére értem, arra jutottam, hogy ez egy nagy- és kiskereskedés egyben. Bárki vásárolhatott akár egyetlen dobozt is, de nagyon sokan hatalmas fekete szemetes zsákokat pakoltak meg a vásárolt áruval – gondolom ők azok, akik aztán a szegényebb negyedben az utcán, földről árulják tovább a holmit. Meglepő volt, hogy senki nem foglalkozott velem, nem kínált semmit, nem akart becsalogatni a boltjába. Tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkoztak a vevőkkel. Élték a kis életüket, mint akik itt laknak. Ettek, ittak, aludtak (kempingágyon a nagymama, gondosan betakargatva, a bolt közepén, kissámlin a tulajdonos egy magasabb székre bolrulva), gyereket neveltek. Egy nő újságot olvasott, és közben, oda sem nézve díszdobozokat hajtogatott, egy másik helyen törölközőt és szappant rakosgatott egy nő díszdobozokba (halomban állt mellette a doboz is, a belevaló is), kis sámlin kuporogva készítették a díszgyertyát, az ajándékkísérőt, miegymást – irdatlan mennyiségben. Ha ilyen módszerrel készül, ami elárasztja Európát, nem csoda, hogy olyan olcsón tudják adni.
Innen már metróval mentem tovább, és útban a metróhoz kiderült, hogy a múltkor tényleg scammerek környékeztek meg! Egy sarokkal a múltkori helytől, de ugyanúgy a turistabazár vonzáskörzetében, megint leszólított egy fiú, hogy lefényképezném-e őt, meg a barátnőjét. Amikor reflexből válaszoltam, hogy nem, és megállás nélkül mentem tovább, még jött is utánam egy darabig, és erősködött. Aztán amikor a metró bejáratától visszanéztem, láttam, hogy már megint csak unott képpel támasztják a fát, és bámulják az embereket (és keresik az áldozatukat). Vajon mennyi pénz van egy ilyen átverésben, hogy megéri nekik egész nap ott álldogálni a sarkon?
A most-jó, most-nem-jó elv alapján megint egy félresikerült indulás következett. A metróból nem tudtam ott kijönni, ahol terveztem. Valószínűleg elnéztem valamilyen tájékoztató táblát, mindenesetre nem láttam, hogy mutatták volna, merre kell menni a 4. kijárathoz, azon az oldalon viszont, ahol én kijöttem a metró területéről csak az 5. és 6. kapuhoz lehetett menni.
Persze egész máshol lyukadtam ki, mint ahol szerettem volna, pont a sétáló utca másik oldalán. Egy kicsit sétáltam, de aztán, amikor egyetlen ismerős utcát sem találtam, elővettem a térképet. Ezzel már sikerült ismét a most-jó helyzetbe kerülni. Nem csak az idegen nyelvű könyvesboltot sikerült megtalálnom, de út közben néhány papír-irószerboltot is. Ezek is teljesen nyitottak voltak az utca felé, és ugyanolyan zsúfoltak, mint a fülkényi boltocskák (láttam például egy építőanyag boltot, nem túlzok, max.2x4 négyzetméteren, amiben a téglától kezdve az ereszcsatornán át a csaptelepig mindent lehetett kapni. Igaz, a tulajdonos is csak lapjával fért el benne, de ha mindent megtalál, akkor semmi baj.), de nagyobb alapterületűek, és legalább 5 eladó rakosgatta benne az árut.
Kaligráfiához való ecsetek, tálkák, papír, origami papírok, festék, ecsetek, olajkréta – színes füzetekkel, mókás ceruzákkal, radírokkal és mindenféle játékkal vegyesen.
Vettem egy készlet kínai sakk bábut. Valamikor régen Laci bátyám, aki Ausztráliában él, amikor egyszer itthon járt, megtanított bennünket erre a játékra. Most újra előkerestük a szabályokat (hála az internetnek), csütörtöktől Dani szabin van, nagy játéknapot tervezünk.

Szinte közvetlenül melletünk van egy impozáns épület, a Shanghai Science and Technology Museum. Naponta legalább kétszer elmegyek mellette, s ha este 10 után jövünk haza, még keresztül is megyünk a külső előterén – mivel ilyenkor a „mi” kijáratunk már le van zárva, és csak ezen, a múzeumhoz vezetőn lehet elhagyni a metrót.
Ennek ellenére eddig még nem jutottam el oda. Úgy voltam vele, hogy meghagyom jokernek, amit bármikor elővehetek, ha úgy adódik. De mivel eddig nem adódott úgy, hát inkább nem vártam tovább, nehogy a végén teljesen kimaradjon.
Dani tegnap elment dolgozni, de korán (úgy értem rögtön a munkaidő végén) hazajött, és ágyba bújt. Mára meg itthon dolgozást jelentett be. Ez is egy nagy előnye ennek a munkakörnek – mivel bárhonnan csatlakozhat a céges szerverre, ahol van számítógépes kapcsolat, így tud dolgozni Budapesten, Londonban, Shanghaiban, Hongkongban – vagy akár ezek bármelyikében otthonról is. Előnye, hogy kötetlen – és adott esetben ágyból is végezhető, hátránya, hogy kötetlen, azaz könnyebben elkalandozik az ember alkalomadtán másfelé. Legalábbis ez Dani véleménye, ezért csak ritkán él a lehetőséggel – főleg, amikor nem érzi jól magát. Mint például most.
Igaz, hogy nem szokásom hangosan énekelve fél lábon ugrálni fel-alá a lakásban, de hogy még a jelenlétemmel se vonjam el a munkától, hamar útra keltem. (Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor egy légtérben vagyunk, akkor azért csak kihasználom az alkalmat és megosztom vele, ami éppen az eszembe jut, vagy ha valami érdekeset olvasok a neten, vagy a családi levelezésben… Szóval jobb, ha inkább világgá megyek.)
Dani azzal bocsátott el, hogy ne siessek haza, az instant levest el tudja készíteni magának, s nekik 3-4 óra volt, amíg végignézték az egész múzeumot. (Hogy ezzel ne csigázzalak benneteket, már most elárulom, hogy én végül több mint 5 órát töltöttem benne. Ennyi idő alatt is csak azért tudtam befejezni, mert a végén már nagyon elnagyoltam. Egyszerűen nem fért több információ a fejembe.)
Mint már említettem, egy hatalmas, impozáns épületről van szó. Ha méretekről van szó, úgy tűnik, a shanghaiak nem ismernek határokat. Annak ellenére, hogy ennyi időt töltöttem a műzeumban, fele ekkora épületbe is bőven belefért volna minden. Persze akkor nem lenne ilyen pazar az egész (meg ilyen pazarló sem).

Két emelet, földszint, alagsor, szintenként két-három tematikus kiállítással. Van itt minden: tudományos és természettudományi kiállítás, állatkert, csodák palotája, gyerek játszótér.
- Régi korok nagy kutatóinak dolgozószobája és felfedezéseik, a végén a klónozásra is sor került, és megtudhattam, hogy tulajdonképpen az első klónozott állatot, egy békát, egy kínai tudós, Zhu Xi keltette életre.
- Ember és egészség – barlangvasúton ülve végighaladtunk a teljes emésztési útvonalon, a különböző állomásokon részletes magyarázó filmeket láthattunk. Nem mindig értettem, éppen hol vagyunk, mert a szöveg kínaiul volt, a film meg annyira gyerekcentrikus, hogy a sok megszemélyesített nem-tudom-miből számomra egyáltalán nem derült ki semmi. Csak aranyos arcú gomböket, meg bugyogást, meg áramló folyadékot láttam. Az viszont biztos, hogy az emésztés sikeres volt, mert a végén látható és hallható módon távozott a salakanyag a bélrendszerből, s ezzel a nemes anyaggal „írták ki”, hogy Vége! Ez a rész viszont, az előzőekkel ellentétben, annyira élethű volt, hogy még a szagot is érezni véltem.
Számos sport eszközön, pingpong, kerékpár, emelőpad, boxzsák, is kipróbálhatták magukat a látogatók, előtte-utána pulzusméréssel.
Az nagyon tetszett, hogy az egész múzeumban rengeteg alkalmazott volt (mint mindenhol itt Kínában), és lelkesen jöttek, magyaráztak, hívtak, hogy próbáljuk ki a dolgokat.
- Az űrhajózási és csillagászati részlegben bekeveredtem egy fülkébe, ahol azt lehetett kipróbálni, hogy a különböző bolygókon milyen magasra tud ugrani az ember. Igaz, az idetartozó néni nem beszélt angolul, de hősies erőfeszítéssel igyekezett megértetni velem, mi a feladat. Mert nem csak ugrálni kellett, hanem előbb el is érni az adott bolygóra – valahogy a testem mozgásával, a dülöngélésemmel irányítottam az űrhajót, amelyben „ültem” (igaziból a fülke közepén álltam, és a vetítőn mozgott a kép előttem, ha én mozogtam). Mivel nem igazán sikerült rájönni a dolog nyitjára, ezért csak a Jupiteren ugráltam egy kicsit, aztán továbbálltam.
Viszont kipróbáltam élőben a Coriolis-erőt. A Coriolis-erő az inerciarendszerhez képest forgó (tehát egyben gyorsuló) vonatkoztatási rendszerben mozgó testre ható egyik tehetetlenségi erő. Valahogy „elgörbíti” az egyenes vonalú mozgás irányát. Nálam okosabbak ezt biztosan jobban el tudnák magyarázni. Itt mindenesetre az volt a feladat, hogy egy ágyúból golflabdákkal célra lőjjek, miközben az egész alapzat, amin én, az ágyú és a céltábla áll, forog. Mivel minden lövésem célba talált, nem vagyok biztos benne, hogy ennyire tudatosan ellen hatottam-e a Coriolis-erőnek, vagy ennyire rosszul célzok – vagy ennyire nem sikerült megjeleníteni az erőt. Az viszont igaz, hogy utána nagyon rosszul voltam egy darabig, úgyhogy forgás biztosan volt, csak lövöldözés közben nem figyeltem rá.
Természetesen ebből a részlegből nem maradhatott ki a kínai űrhajózás fejlődése sem, a meteorológiai űrállomások, a kínai űrrakéták, a kutatásaik.
- Földünk és a környezeti ártalmak – na, itt túl sok volt a szöveg (főleg kínaiul, bár azért mindig volt egy kevés angol magyarázat is), és kevés a vizuális látnivaló. Viszont az egész terem „bambuszfákkal” volt tele, azoknak a „törzsén” olvashattuk, hogyan és mivel pusztítjuk az esőerdőket.
- Az informatikai részlegen volt egy remek kiállítás arról, hogyan fejlődtek a monitorok. Rengeteg monitort gyűjtöttek össze. Kár, hogy elég magasan, a mennyezet alá voltak felszerelve, így nem mindig látszott milyen különbség van a régebbi és a mai modern darabok felbontása között.
A virtuális kutyaoktató játékban egy hangfelismerő rendszer segítségével utasíthattad a képernyőn látható kutyát különböző dolgokra. Bár kínaiul mondták, de nem úgy tűnt, mintha igazán engedelmeskedett volna. Ez több helyen is elég lehangoló volt – különböző számítógépes játékok a számítógép szín-, hang-, formafelismerő tudományát bemutatandó – és vagy egyáltalán nem vagy rosszul működtek. Pedig a bemutató ötletek némelyike nagyon jó volt. Például megadott elemekből válogatva négy jellemzőt kellett összeválogatni, és megjelent a képernyőn az az állat, amelyikre igaz volt. Mondjuk, amikor a nagy méretű, szarvatlan, hosszú farkú, húsevő kategóriában egymás mögött lépkedett a tigris meg az elefánt, egy kicsit meghökkentem!
Az informatikából egyenesen következnek a robotok. Lehetett (volna) íjászversenyre hívni egy robotot (Daniék nem jutottak hozzá a sok gyerek mellett, én meg nyilaztam ugyan, de a robotnak éppen nem volt kedve). Aztán elcsípett egy hölgy a zongorázó robotnál, és a kezembe adta a mikrofont, hogy énekeljek. Gondoltam, a robot majd hang alapján visszajátssza. Nem akartam zavarba hozni, ezért egy egyszerű dalt, a Boci, boci, tarkát énekeltem. De a hölgy rázta a fejét, hogy nem-nem, kínaiul kell énekelni. Erre mondtam, hogy akkor énekeljen ő, de nem állt kötélnek. Viszont kis idő múlva kiderült, hogy ez igaziból egy zongora kíséretű kareokee. A robot zongorázott, a lelkes résztvevők meg énekeltek hozzá. Utóbb egy egész óvoda is, az óvónénik vezényletével.
A rajzrobotra voltam nagyon kiváncsi. A legtöbb attrakció csak meghatározott időpontban működött, úgyhogy vagy kivárta vagy kihagyta az ember. Szerencsére volt egy bacilusozó robot, azt nézegettem, amíg a rajzoló robot felélemedett. Addigra persze már ott álltak az élelmes kis kínaiak, úgyhogy esélyem sem volt, hogy engem rajzoljon le. Nem baj, így is érdekes volt. Először lefényképeztek egy kislányt, aztán egy fickó sokáig szöszölt a számítógépen, de sajnos nem láttam mit, aztán a robot elkezdett filctollal egy papírlapra rajzolni – és megdöbbenve láttam, hogy jobb agyféltekésen rajzol! Azaz nem egy vonalnyi információadaggal haladt lefelé, hanem megrajzolt egy körvonalat, aztán visszatért egy másikhoz, formákat alkotot, abból jött létre a kép. Nagyon érdekes volt, hogy az informatika szintjén is ezt a látásmódot alkalmazzák.
Közben megnyílt a robotszínház is, úgyhogy még azt is megnéztem. Szép sárga, daruszerű, sínen mozgó robotok adtak elő különböző történeteket. Veszekedő gyerekek, parkban sétáló, táncoló, pletykáló fiatal asszonyok, a jó és a rossz harca, zenekar és egy egész tánckar – az egyes jelenetek között az öltöztetők lelkesen cserélgették a „színészek” jelképes ruházatát.
- A pók kiállításon igazi élő pókokat is megcsodálhattunk, kipróbáltuk, meg tudjuk-e különböztetni a hálóban vergődő lepkét, méhet és szúnyogot, és láttam egy filmet egy pókról, amelyik halat fogott! Mint utóbb megtudtam, ez a pókfajta kb 10 centiméteres testhosszal és lábakkal együtt akár 25 cm-es hosszal is rendelkezik. Ilyenkor azért örülök, hogy nem a trópusokon lakom. Az itteni magyarázó fiúcska annyira udvarias volt, hogy amikor a végén megköszöntem neki a segítséget, még rámduplázott, hogy „ellenkezőleg, számára volt óriási öröm és megtiszteltetés, hogy elmondhatta mindezt nekem” (ő beszélt angolul, úgyhogy tényleg érdekes volt, amit a pókokról mondott).
- A pókokról rá lehetett látni az egy szinttel lejjebb lévő állatbemutatóra. Meg is állapítottam, hogy elég gagyi az egész, a műsziklák, műfák, műkörnyezet leginkább a magyar 60-as évek beli múzeumokra emlékeztetett. Az viszont megdöbbentően jó volt, hogy (nem is tudom mekkora helyen) végül rengeteg érdekes bemutató volt. Csak vezettek össze-vissza a „sziklák” között, és láttunk lepkéket, tárlókban és a fejünk felett nagy méretben felfüggesztve, rovarokat, óriásiakat is a sziklákon, hüllőket –élőben és preparálva, halakat akváriumban a falon és a folyosó üveglapja alatt, madarakat, denevéreket … el nem tudom képzelni, hogy tudták ilyen jól kihasználni a területet (mert ez egy szélső szárny végén volt, látszólag nem lehetett már semerre sem terjeszkedni).
- A csúcs persze a „csodák palotája” volt (meg ennek a gyerekváltozata, ahova szintén bementem). A szokásos dolgok, amik mindig elbűvölnek. Mindent kipróbálhatsz, megfoghatsz, forgathatsz, felemelheted magad egy csigás emelővel, kerékpározhatsz egy kötélen a magasban, tükörlabirintusban bolyonghatsz, szappanbuborékot fújhatsz.
Itt is volt olyan labda, amit a „gondolataiddal” irányíthatsz. Egyszer már volt szerencsém kipróbálni Hannoverben, a világkiállításon, de annyian álltak sorban, hogy nem sokáig játszhattunk vele. Akkor is teljesen elbűvölt, aztán később Budapesten is találkoztam vele valami kiállításon, ott már jóval többször kísérleteztünk. Most (újból?) elolvastam a magyarázatot, mert emlékszem, hogy Hannoverben sokkal jobban tudtam a labdát az ellenfél oldalára küldeni, ha arra gondoltam, hogy „gyere ide, gyere ide”, mintha küldtem volna.
A játék működése tulajdonképpen egyszerű. A fejünkre erősített elektródák az agyhullámokat mérik és erősítik fel, és ezt az erőt fordítják arra, hogy a labdát az elektródát viselő egyénnel ellenkező irányba mozgassák. A kérdés csak az, hogy mennyi felerősített agyhullámmal rendelkezik az ellenfél.
Miközben ezt így megértettem, és ezzel megerősítést nyert, hogy nem az a lényeg, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy mennyire koncentrálsz rá, elfogytak az érdeklődők, úgyhogy gyorsan megkérdeztem az ott lábatlankodó fiatalembert, aki a szomszéd vitrinhez tartozott, hogy játszana-e velem egyet. Persze, mondta magabiztosan. Először arra gondoltam, hogy nem is vesz igazán komolyan, mert a labda sokáig egyik irányba sem mozdult el, de aztán hallom, hogy egyre hangosabban mondogatja, hogy „go, go, go!” miközben a labda kezdett lassan felé indulni. Közben észbe kaptam, hogy én tulajdonképpen kísérletezni akartam, és akkor átálltam a „küldésről” a „hívogatásra”, ám a labdát ez nem zavarta, lassan, de folyamatosan átkúszott a fickó oldalára, és célba ért. Szegény, nagyon lovagias volt, gratulált, még kezet is nyújtott – olyan izzadt volt a tenyere, hogy biztosan nem „csak úgy” hagyott nyerni. Remélem, azért nem tapostam nagyon bele az önbizalmába :- )
Jó pofa dolgok voltak a gyerek részlegen is. Például vízszintesen elhelyezett dobok, amelyeknek a hátulja nem volt lefedve, s amikor megütötte az ember elől, a dob mögötti függöny pikkelyei mozogtak, mint mikor követ dobunk a vízbe. Meg a fénypálcás mozaik játék, ahol egy megvilágított, lyukacsos falba lehetett különböző színű fénypálcákkal képeket kirakni. Meg a kaleidoszkóp fülke – háromszög alakú, tükörfalakkal, ahol mindenfelé csak én voltam, rengeteg példányban!
Közben megváltozott az idő. Mire kiértem a múzeumból, már túl is voltunk az első esőn, éppen csak hogy szemerkélt. De az élménydús nap után, a félhomályos délutánban már nem volt kedvem újból kimozdulni. A bevásárlás már holnapra marad.

…és a kínai akrobaták a legjobbak benne.
Ha már itt vagyunk, Kínában, természetesen nem hagyjuk ki a lehetőséget, hogy kínai cirkuszt lássunk. Kinéztem az interneten a műsort, ami egyben karácsonyi program és ajándék is lesz számunkra. 2-kor kezdődik, a cirkusz egy átszállással elérhető, azaz kb. egy órányi metrózás. Az előadás után étterembe megyünk ünnepi vacsorára, aztán otthon vár a feldíszített karácsonyfa(imitáció) és a meglepetések.
Az új, cédulás módszeremnek köszönhetően könnyedén odataláltam a jegyirodához – pontosabban arra a helyre, ahol a jegyirodának lennie kellett volna. De nem volt! Két mellékutcára az egyik legnagyobb bevásárló utcától, a szokásos szegényes, lepusztult környezet – amikor háromszor végigjártam az adott utcaszakaszt, végül rábukkantam egy vonatjegy árusító irodára, ahol csak kínaiul beszéltek… még ez volt legközelebb ahhoz, amit kerestem. De egy vonatjegy mégsem helyettesít egy cirkuszjegyet!
Még szerencse, hogy emlékeztem rá, hogy a cirkusz mellett is van egy jegyiroda, és a céduláim között ott szerepelt a cirkuszhoz vezető Móricka-rajz is. Persze ehhez azért már térkép is kellett, ahol megállapítottam, hogy igaz, elég messze, de nagyjából jól értelmezhető útvonalon, jól megközelíthető. Az idő végre nagyon kellemes volt, úgyhogy nekivágtam gyalog. Kb. másfél-két órás séta volt, a szokásos szegény-gazdag negyedek váltakozásával, egymás kölcsönös megbámulásával.
Az utcán folyik az emberek életének egy jelentős része, főleg a boltok környékén. Láttam nőt, aki a járda közepén mosta a haját, lavorban, másik az utcai tűzcsapnál mosogatott, a földön guggolva. A ruhákat a kerítésre vagy a lámpaoszlopra akasztva szárítják, de még az emeletes házak ablakaiban, teraszairól is ruhák tömkelege lóg ki – jellemzően hosszú vasrudakra akasztva. Mint egy 10-20 emeletes olasz utcácska – száradó ruhák toronyház magasan mindenfelé. Vajon olyan kicsik a lakások, és/vagy annyian laknak együtt, hogy a száradó ruhának már nem jut hely?
És persze, ne feledjük, hogy ott van még a közlekedés is. Kínában ugyan baleset esetén mindig az erősebb a hibás, ennek ellenére az is igaz, hogy kanyarodó járműnek előnye van a gyalogossal szemben (mivel erősebb). Azonkívül a kanyarodó jármű jöhet kis ívben, nagy ívben, motor és kerékpár esetében a forgalommal ellentétes irányból is. Szóval nagyon résen kell lenni még a lámpával szabályozott átkeléseknél is, ha meg nincs lámpa, csak zebra, akkor főleg. Ilyenkor a legjobb, ha az ember észrevétlenül csatlakozik kínai átkelni szándékozók egy csoportjához, és az ő védelmükben kísérel meg épen átérni az úttesten. A biciklisták, motorosok és autósok abban a biztos tudatban vannak, hogy mindenki látja őket, és mindenki utat is ad nekik, ha ez mégsem történik meg, dudálnak vagy csengetnek, és ha még ekkor sem állsz meg dermedten a zebrán, hogy elsuhanhassanak tőled 5 cm-re, akkor, de csakis akkor lassítanak le annyira, hogy folytathasd az utadat a saját zöldedben, a saját zebrádon. Az biztos, hogy mindenegyes ilyen átkelés felér egy intenzívebb agytornával és reflexgyakorlattal.
A cirkuszban, a pénztáros rám nézett, és egyből kötelességének érezte megjegyezni, hogy a jegy, amit vásárolni szeretnék, állatos előadásra szól. Az akrobatás előadásra a szemben lévő pénztárban lehet jegyet venni. Sokkal drágább jegyet, esti előadásra!
Gondosan összeállított terv máris módosul. Az új terv szerint először ünnepi éttermezés, aztán este fél 8-tól fél 10-ig cirkusz, aztán … aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy már csak másnap reggel fogunk karácsonyozni? Még minden képlékeny.

Aggodalomra semmi ok, a címben szereplő két témának semmi köze egymáshoz. Egyszerűen csak ezek voltak a mai programom fő témái.
Kezdek belerázódni a helyi metró közlekedésbe. Ma már nem számoltam az ujjamon az állomásokat, sőt egyáltalán sehogy sem számoltam – újságot olvastam, és csak időnként álltam meg hallgatózni, hogy melyik állomáson is vagyunk.
Azért hogy ne bízzam el teljesen magam, az élet csak az orromra koppintott. Eddig még mindig úgy volt, hogy adott metróállomáson csak egy fajta metró közlekedett. Most viszont az átszállásnál már két metróra szállhattam, ugyanarról a peronról. Mire kinéztem a térképen, hogy melyik irányba is kell mennem, pont elment a szerelvény az orrom előtt, így megörültem, amikor szinte azonnal jött a következő. Nem is tudom, mitől fogtam gyanút, hogy mégsem az igazi. Mindenesetre a 2. megállónál, ahol még együtt ment a két vonal, gyorsan leszálltam, és bevártam a saját metrómat. És közben újabb felfedezést tettem. A metrókocsik oldalán is folyamatos vonal jelzi a megfelelő színnel, hogy melyik metróvonalról van szó (mellesleg nagy számmal is fel van festve, hogyhogy nem láttam meg eddig?!? Fantasztikusan működik az emberi agy, amire nincs szüksége, automatikusan kizárja az észleléséből. De amint szüksége lesz rá, egyből bekerül a látómezejébe is.)
A gyalogos közlekedésre is kialakítottam egy „módszert”. A Google térkép alapján készítek egy képeslap méretű Móricka-rajzot a helyszínről, a metróállomástól a célpontig, főbb utcanevekkel, így nem kell a térképen keresgélném (amúgy is darabokra hajtogattam már), elég ezt a kis cédulát a kezemben tartani. Persze nyomtatóval még egyszerűbb lenne, de ha ló nincs…
Jó pár éve már, hogy rájöttem, a temető az egyik hely, amelyik a legjobban megőrzi a helyi sajátosságokat – főleg a nagyvárosokban, amelyek kezdenek teljesen internacionalizálódni. Azóta ez is egy fontos program, ha elkeveredem valahova. Most is beütöttem a google-ba, hogy „Shanghai, cemetery”, és meglepődtem, hogy milyen gyér eredmény jött ki. Elsőre összesen két temetőt kínált, mindkettő mártirsírok emlékhelye. Mivel az egyik mellett ott van egy buddhista templom is, azt választottam.
Ismét alkalmam volt megtapasztalni, hogy mennyire védik itt a parkokat. Nem tudom, hogy ez még az átkos imperializmus (vagy átkos kommunizmus eredménye), de itt vannak ezek a hatalmas parkok, és összesen egy-vagy két bejáratuk van, egyébként meg magas kerítéssel van körülvéve az egész – még csak táblák sem jelzik, hogy hol a kapu. Mintha azt szeretnénk, hogy minél kevesebben látogassák! Ennél a parknál ez be is jött. Vasárnap, amikor az utcán, a buddhista templomban, az élelmiszerboltban, a metrón akkora volt a tömeg, hogy levegőt is alig lehetett volna, itt a parkban csak elvétve találkoztam emberekkel. A temetőrész nagyon hangulatos volt, főleg a két oldalsó sétány, ahol bambuszerdőben, egy egy hatalmas kődarab (rajta valamilyen kínai verssel szöveggel) jelezte a sírt. A középső sétányon több volt a márvány, de itt is voltak természetből idehozott kődarabok (közel ember magasságúakról beszélünk!), és rengeteg szökőkút. Tetszik, hogy ennyire behozzák a természetet, az elemeket az életükbe (és halálukba).
A monumentalizmus betegségéből még nem sikerült kilábalniuk. Az ismeretlen mártír szobra, a hősöknek állított emlékmű és néhány egyéb hasonló témájú alkotás, mind-mind meglepően hatalmas volt.
A buddhista kkolostorban viszont a tömeg volt meglepően (számomra meglepően) nagy. Az egész úgy nézett ki, mint valami jól sikerült heti vásár. Egy nagy körbekerített területen jó néhány pagodaszerű épület, mindegyikben különböző isten vagy istenek hatalmas aranyozott szobrai, és térdeplő párnák – néhol csak egy-kettő, de volt olyan épület is, amelyik telis-tele volt asztallal egybe épített térdeplőkkel - az első pillanatban azt hittem, valami helyi népkonyhára bukkantam. Egyébként az is volt a kolostorban. Nem tudom, hogy ingyenes-e vagy fizetős, mindenesetre főzték a kínai ételeket, és az emberek meg sorba álltak érte, aztán az udvaron, valamelyik templom lépcsőjén kényelmesen elhelyezkedve megeszegették.
Feltűnő volt, hogy mindenki mindenfelé hajtogat, meg piros zacskókkal közlekedik. Végül hosszas sétálgatás és nézelődés után azt raktam össze, hogy lehet vásárolni egységcsomagot, ami egy piros „cipősdoboz”, benne hajtogatni való arany-piros (esetleg ezüst) papír, meg a már említett piros zacskó. Van, aki otthon hajtogatta meg a papírokat, és itt már csak egyenként szétszedve betette a zacskóba, de sokan üldögéltek a lépcsőkön vagy a fák tövében, és beszélgetve, nagyon gyorsan járó ujjakkal itt hajtogattak. Aztán a meghajtott darabok bekerültek a piros zacskóba, melyet egy füstölővel átszúrva lezártak, és a kolostor egyik mellékudvarán álló fém tartályokban elégettek. Én úgy tippeltem, hogy mindazt a rosszat és bánatot égetik el ezzel, amit az esztendő hozott, hogy tisztán lépjenek az új esztendőbe, de aztán sikerült az interneten találnom egy utalást, ami talán igazabb magyarázat.
„A kínai papírhajtogatás hagyományát elsősorban a hagyományos temetési szertartásokban találhatjuk meg - amikor is az elhunyt javait, pénzt vagy értékeket helyeztek el sírmellékletként, vagy égettek el a szertartás során. Mivel az értékek eltemetése maga után vonta a sírrablók próbálkozását - kialakult egy új módszer: a valódi drágaságok, arany, használati tárgyak helyett papírból készült másolatok helyettesítették az eredeti sírmellékletet vagy áldozatot. Napjainkban is papírból készült áldozati tárgyakat égetnek el a kínai temetési szertartásokon, ott, ahol erős a buddhista vagy taoista hagyomány.
Vannak speciális boltok, ahol a kész papírtárgyak mellett százas csomagban megvásárolható egyfajta téglalapalakú, piros nyomású, egy részén arannyal vagy ezüsttel nyomott, hagyományos papír, melyet százával, sőt néha ezrével égetnek el a temetési szertartások, vagy kínai Új Év megünneplése alkalmából.
Ezekből a kis papírdarabokból egy speciális, semmihez nem hasonlító formát hajtogatnak, -aranyrögnek nevezik - és ezek a hajtogatott aranyrögök szállnak fel, füst formájában, az égre.” (origamiland.lapunk.hu)
Az emberek sétálnak, beszélgetnek, betérnek egyik-másik templomba, egy gyors térdeplésre, hajlongásra, aztán sietősen vagy ráérősen távoznak. Füstőlőket égetnek, hajtogatnak, tálkából tésztás levest esznek, vagy az otthonról hozott hazait, gyerekeket nevelnek, körbeállnak egy-egy ügyesebb hajtogatót és csodálják, esetleg egyszerűen csak kínai sakkoznak. Tényleg olyan mint egy ünnepi vásár, ahova nem csak beszerzés céljából megy el az ember, hanem azért is, hogy egyszerűen jól érezze magát.
A kolostor előtt sok a koldus. Elszórtan egész Shanghaiban találkozni lehet velük, még a metrón is – általában csonkolt lábú emberek,akik a földön, hason csúszva mozognak a tömegben az emberek lábai között, kis csengővel vagy magnóból szóló zenével felhívva magukra a figyelmet. Mindenki utat ad nekik, akármekkora is a tömeg, de nem láttam, hogy bárkitől is kaptak volna pénzt.
A kolostor előtti koldusok már határozottan az erőszakosabb fajtához tartoztak, és elsősorban a turistákat nézték ki maguknak. Voltak teknőssétáltatók is. Szerencsétlenül kinéző levesestál méretű teknősöket tartottak pórázon, és vártak a … nem tudom mire. Igaziból egyszer sem láttam, hogy mi lett volna az attrakció, bár az egyik emelgette a teknősét, mint egy marionettfigurát, de a teknős ettől sem lett mozgékonyabb.
Peking óta tudjuk, hogy a teknős szent állatnak számít, de azzal együtt nem értem, mit kerestek itt a kolostor előtt. Lehet, hogy meg lehetett volna simogatni őket, és ezzel biztosítani a szerencsénket? Ha így van, akkor a shanghaiak nem igen törődnek a szerencséjükkel. Nem láttam, hogy bárki is foglalkozott volna ezekkel a teknősös emberekkel.
Mivel rájöttem, hogy ebből már nem igen lesz kínai főzés – Dani, mióta beteg, csak a megszokott ízeket kívánja, és még mindig nincs teljesen rendben -, körülnéztem, mit is kell felhasználnom, mielőtt hazaindulok, hogy ne maradjon itt a nyakán. A sorban az élen áll a gyömbér, amit én otthon is szoktam teaként elkészíteni (itt inkább ételbe gondoltam volna), Dani viszont nem szereti. Mivel kb. fél kilónyiról van szó, az elaprózás szóba sem jöhet. Úgyhogy nekiálltam inkább, és kandíroztam az egészet. Most ott szárad egy tepsin kiterítve a konyhában.
Azok számára akiket érdekel, íme az internetről gyűjtött recept:
10 dkg gyömbér, 10 dkg cukor, 1,7 dl víz
A gyömbért hámozzuk meg, vágjuk kis kockákra. A cukrot és a vizet forraljuk fel. Ha felforrt, tegyük bele a gyömbért. Kb egy-másfél óra alatt, meg-megkavargatva, főzzük üvegesre.
A leszűrt gyömbért forgassuk meg kristálycukorban, majd sütőpapírra teregetve szárítsuk egy napig. A visszamaradt szirup teába vagy simán forró vízbe is kiváló ízesítő!

Mivel Dani itthon betegeskedik, én is nehezebben mozdulok ki. Örülök, hogy együtt vagyunk, jó érzés, hogy kényeztethetem, lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy az anyai szeretetnek és gondoskodásnak csodás gyógyító ereje van. Reggelente nincs is láza, de délutánra felmegy 38 fölé, úgyhogy el tudom képzelni, mi lenne vele, ha még ennyi lelki gyógyírt sem kapna :- )

Ebéd után azért pénteken és szombaton is elugrottam egy kicsit várost nézni. Túl sok időt nem tudok az utcán barangolással tölteni, a tél határozottan nem az az időszak, amikor órákig sétálok, bármerre, egyszerűen csak a hétköznapi életet figyelve, de azért megteszem, ami tőlem telik.

Pénteken felkerestem a Dongjiadu katolikus templomot. Ez is egy régi városnegyedben van. Lassan (sőt nem is lassan) visszavonom, hogy Shanghai egy szupermodern város. Megvan a maga szupermodern része, ahol csak toronyházak meg elegáns boltok vannak, de van még bőven szegényebb, lepusztult rész is, meg egy csomó olyan, ahol a kettő együtt van jelen. Mindig meglepetés, mire bukkanok ki a felszínre. Ez most megint egy olyan utcarészlet volt, ahol abszolút látványosságnak számítottam. Cserébe én is kaptam új élményeket. Mivel nem sugárúton haladtam, hanem csak egy sima városi utcában, az utcán nem csak motorosok, biciklisek és gyalogosok egyvelege osztozott, de földről árulóké is. Bár utca hosszában egymást érték a boltszerű helyiségek, mégis előttük pokrócra, nylonra, vagy kecskelábú asztalkára kirakva tornyosultak az áruk. Az egyik tricikliben bambuszszárak voltak, az eladó ott helyben hámozta meg és vagdosta fel a vevőnek. Fülvédők, sapkák, bőrkesztyűk, prémes csizmák és műanyag dobozok, légyfogó, papírsárkány, karamellizált minialma, szerencsekövek – minden, ami a hétköznapi életben használatos. Mögöttük a boltok tiszta raktár kinézetűek voltak. Az áru ömlesztve behajítva a polcokra, középen a kínáló asztalokra, maga az eladó sokszor már be sem nagyon fért a zsúfolt kis helyiségbe. Ezeket a termékeket látva határozottan állíthatom, hogy a hozzánk érkező kínai áru legalábbis középkategóriás minőség.

Érdekes módon, itt sokkal kevésbé foglalkoztak velem, mint potenciális vevővel. A turistanegyedben folyton leszólítottak, és mindent rám akartak tukmálni, itt viszont csak érdeklődve megnéztek, vagy kedvesen rámmosolyogtak, de semmit nem akartak eladni nekem. Kellemes élmény volt.

A spanyol stílusú, fehérre mázolt, emeletes, erkélyes lakrészekkel körülvett előterű katedrális éppen a szegénynegyed és a modernizált folyóparti kikötőrész között helyezkedik el. Bemenni nem tudtam, csak a kerítésen át kukucskáltam be az impozáns épületre. Aztán az orrom után mentem tovább a város közepe felé. Itt is megvolt a szélsőséges érdekes keveredése. Szegényes boltok és házacskák között például a Bank of Shanghai hatalmas épülete. Mint egy 4-5 lépcsőházas lakótelepi ház, legalább két emelet magas oszlopokkal, a padló, a falak, az oszlopok vörös márvánnyal borítva – és a főbejárati oszlop tövében üldögélő két hajléktalannal (vagy annak kinézővel), akik közül az egyik éppen ollóval borotválkozott, tükör és különösebb odafigyelés nélkül.

Egyszer csak egy olyan helyre értem, ahol már jártam korábban is! Hurrá! Ez már azt jelenti, hogy kezdem (egy kicsit) belakni a várost! A turistabazár közelében jártam, s még az is lehet, hogy scammerek környékeztek meg. Leszólított ugyanis egy leány, hogy lefényképezném-e őt, meg két társát – nem láttam ugyan, hogy mi olyan érdekes a háttérként választott épületben, de ez nem is az én gondom. Lefényképeztem őket, aztán elkezdtek velem beszélgetni, hogy honnan jöttem (a fiú még azt is tudta, hogy Magyarország Kelet-Európában van), tudok-e kínaiul, meddig maradok… és van-e kifogásom ellene, ha csatlakoznak hozzám. Mivel előtte már ajánlottak egy helyet, amit kétszeri visszakérdezésre sem értettem, inkább nem akartam velük csatangolni. Sajnálkoztak, de különösebben nem erőltették a dolgot… Végül is nem tudtam meg, hogy „el akartak-e csalni” valahova, vagy tényleg csak beszélgetni akartak egy kicsit.

Beugrottam melegedni egy áruházba, és figyeltem a különböző egyenruhákat – van köztük néhány nagyon ötletes is. Például az egyen télikabátka olyan boltokban, ahol az egész első fal nyitott, hogy szinte a sétálóutca (fedett) zsákutca része a bolt. Vagy a sportboltokban a tréningruha. De úgy általában is, hála a színeket kedvelő lelküknek, az eladók könnyen kiszúrhatók élénk ruházatukkal. Amúgy meg nem is kell különösen foglalkozni azzal, hogy megtaláljuk őket – ők úgyis megtalálnak bennünket. Remek önbizalom fejlesztő gyakorlat végigsétálni egy középkategóriás bolton úgy, hogy mindent megnézz, megvizsgálj, anélkül, hogy egyszer is zavarba jönnél, vagy kellemetlenül éreznéd magad miatta – miközben folyamatosan követ egy eladó, és bármi iránt a legkisebb érdeklődést is mutatod, egyből mondja is miért jársz jól vele, ha megveszed. Úgy éreztem, hogy nem rámtukmálni akarják, egyszerűen itt ez az üzletpolitika, része a legyünk udvariasak és szolgálatkészek a vevőkkel attitűdnek. Nyugati emberként elég idegen tőlem, jó idegek kellenek hozzá, hogy ne szaladjak azonnal világgá. Mondom – nekem – jó tréning!

Szombaton ebéd után, amikor Dani éppen jól érezte magát, elmentünk egy Rovarháznak nevezett helyre. Van Shanghaiban állatkert is, de már az útikönyv is olyan lehangolóan írt róla, hogy inkább kihagyom. Az állatok életkörülményei szempontjából ez a rovarház sem volt jobb, de rengeteg érdekességet láttunk benne. Nem csak rovarokat, de például mindjárt a bejáratnál egy fókát is (icipici akváriumban), mindenféle simogatható szőrös állatot (kecskétől a tengerimalacon át a nutriáig), gyíkokat, iguánokat, varánuszokat, teknősöket és krokodilokat. Nagyon tetszettek a békák. Nem tudom, ezek ilyen fajok-e, vagy egyszerűen a kevés mozgástól eldeformálódtak, de ha maguk alá húzott lábbal (béka módra) üldögéltek, szinte mindegyik teljesen kör alakú volt! És micsoda színekben pompázott némelyik! Aztán külön játék megtalálni egy-egy terrárium lakóját. Néha egyetlen kő vagy egy-két levél volt az összes berendezés, mégis úgy el tudtak bújni, hogy csak győztük megkeresni őket. A rovarokkal (mert azért azok is voltak) könnyebb volt a helyzet, mert azok a terráriumon belül egy pici üvegdobozban vagy kalitkában tartózkodtak – csak semmi kilengés, elcsellengés a középpontból.

Valamelyik rovar vagy bogár amúgy is nagy házi kedvenc lehet itt Kínában, mert láttunk egy tárlót, amelyik tele volt díszes icipici kalitkákkal, meg gyűszű méretű festett porcelántálkával – szerintem etetőtálak lehettek. Talán tücsköt, vagy kabócát tartanak háziállatként?

A lepkerészleg, mint mindig, teljesen lenyűgözött. Fantasztikus, hogy a természet micsoda formákat és mintákat tud létrehozni! Külön piros pontot kapott a kiállítás. Egy könyvtárszoba volt berendezve, álkönyvekkel és lepkés tárlódobozokkal a polcokon. És volt három hatalmas nagy „könyv” is, forgatható lapokkal, ahol szintén lepkék voltak kiállítva, részletes (kínai) magyarázószöveggel. Sajnos Dani közben újból „összeomlott”, de a gyerekrészlegen a Tom és Jerry filmvetítésen lelkesen nosztalgiázva (és főleg üldögélés közben pihenve), sikerült egy kissé erőt gyűjtenie a haza útra.

Megállapítottuk, hogy összességében érdekes volt. Számos olyan állatot láttunk, ami eddig még nem került a szemünk elé – és a gipszfákkal, mű tavirózsával, primitív barlangi rajzokkal dekorált, poros, 60-as éveket idéző kiállítási környezettel is már csak unikumként lehet találkozni itt-ott. Használjuk ki a lehetőséget, amíg még ilyet is láthatunk.

Aztán hazatértünk a szupermodern lakásunkba. (Ahogy a kínai mondás tartja: Shanghai a gazdagoknak mennyország, a szegényeknek pokol.) A portás kinyitja előttünk a kaput, a lakás teljes hosszában erkély fut végig, amelyről a Century Parkra láthatunk, a fürdőszobában a mennyezetbe épített hősugárzó biztosítja az extra meleget, a hűtőszekrény sípol, ha túl sokáig van nyitva az ajtaja – és még a tűzjelző is működik. Ez biztos, mert kipróbáltuk. Persze nem akarattal. Csak amikor a húslevest főztem elfelejtettem bekapcsolni a szagelszívót, és amikor a leves már forrt egy ideje, a konyhában – úgy tűnik – túlságosan megnőtt a hőmérséklet meg a felfelé áramló forróság. Viszont  a kutyát sem érdekelte a dolog. Kb. 5 percen át sípolt, amíg különböző technikák bevetésével végre sikerült elhallgattatni, de se a szomszédok se a személyzet közül senki nem jött érdeklődni, hogy mi van, ég a ház?!?

Igaz, hogy este megint sokáig fennvoltam, de mégis, ma először, mióta megérkeztem, 7 előtt felébredtem. Gyorsan ki is használtam az így nyert időt egy kis blogírásra, meg , ismét pálcikával reggeliztem, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, aztán elugrottam bevásárolni a Carrefourba.
Elugrottam – no, igen. Amikor már több mint három órája bolyongtam a polcok között, kaptam csak észbe, hogy ebből ma már ebéd nem lesz, legfeljebb vacsora. De amikor annyi érdekes látnivaló van. Már a zöldséges részlegen is eltöltöttem majdnem egy órát, mindent megbámulva, megfogdosva, megszagolgatva. Persze a legtöbb dologról így sem derült ki, hogy mi a csuda lehet. Viszont volt a küldetésnek egy olyan része is, hogy miből lehet igazi, hazai húslevest varázsolni. Mert a betegnek ez volt a kívánsága. A hús részét még viszonylag gyorsan elintéztem, találtam sárgarépát és hagymát is, de ezzel aztán kész is volt. Végül a zellert szárzellerrel helyettesítettem, a karalábét retekkel (hála praktikus Anna barátnőmnél szerzett barcelonai tapasztalataimnak), petrezselymet viszont egyáltalán nem találtam. Úgyhogy ízfokozónak még egy kis zöldbabot, karfiolt, krumplit és póréhagymát terveztem bele.
A következő feladat a levestészta kiválasztása volt, ami egyszerű is volt, meg nem is. Egyszerű volt, mivel mindegyiken csak kínaiul szerepeltek az összetevők, így legfeljebb az alakja (meg egy kicsit a színe) alapján választottam, viszont erősen kérdéses volt, hogy vajon jól választottam-e.
És ezek után kerültem az olajak és szószok polcai közé. Polcai, mivel végeláthatatlan sorokban kínálták magukat a különböző ízesítők – világos és sötét szójaszósz, tengeri ételhez, gombához, zöldséghez, ilyen gyártótól, olyan gyártótól, rizsbor kis és nagy kiszerelésben, különböző minőségekben, szezammag olaj, halolaj, földimogyoró olaj, ilyen olaj, olyan olaj, ízesített olajok és szószok – még aki pontosan tudja, mit akar, annak sem egyszerű a döntés. Hát még nekem, aki csak azt tudta, hogy valami kínai ízvilágot szeretne kipróbálni. Majd – ha már Dani is fogadóképes lesz az új ízekre.
Aztán a kínai édességeknél is elmerengtem, próbáltam a képek alapján értelmezni, minek milyen az ízesítése. Amit legjobban kínáltak – és őrült drága volt – azon csokigolyók és egy csésze tea képe díszelgett, amit úgy fordítottam, hogy teával töltött bonbon. Persze csak tippelek, hogy az lehet.
Meg ott vannak a különböző magvak – elszórva angol felirattal is ellátva, így legalább egy furcsaságról kiderült, hogy lótuszmag -, az aszalványok, szépen egymás melletti tálkákban: mazsola, szilva, barack, gomba, gyömbérgyökér, valami piros bogyó, apró szardellák …Csak arra vigyázz, hogy ne ugyanabba a zacskóba mérd a halat meg a gyümölcsöt! Kandírozott gyümölcsök meg magvak, egy csomó különböző rizs és egyéb köretnek való (felismertem a csicseriborsót, a sárgaborsót, a kölest, az árpagyöngyét, viszont jóval több volt, amit nem ismertem fel).
Csuda egy szórakozás volt! De amikor rájöttem, hogy mennyi az idő, gyorsan összekaptam magam, és „hagyjunk valamit legközelebbre is!” felkiáltással hazafelé vettem az utat. A pénztárnál ismét megcsodálhattam a kínai hatékonyságot. A múltkorihoz hasonlóan most sem működött a futószalag, helyette a soron következő vásárló tolta előbbre, a pénztáros keze ügyébe kipakolt árut.
A busz pont az orrom előtt ment át a zebrán (igaziból egyszerre mentünk át a zebrán, csak éppen egymásra merőleges irányban haladva; ez errefelé teljesen megszokott forgalmi helyzet), így hosszas várakozásnak néztem elébe. Rá is pillantottam az órámra, aztán elővettem a pozitív énemet, és megbíztattam magam, hogy néha igenis előfordul, hogy ugyanaz a busz jön gyorsan, kétszer egymás után. És akármilyen hihetetlen, de tényleg már jött is a következő. Ráadásul, mivel az előző már felszedte az utasokat, még helyem is volt! Forgalom viszont semmi, úgyhogy amikor a buszról leszállva félúton hazafelé ismét az órámra néztem, megdöbbenve láttam, hogy mindössze 7 perc telt el. Azt hiszem, ezzel rekordot döntöttem!
Amíg a leves főtt az interneten bóklásztam. Mindig megállapítom, hogy milyen veszélyes művelet is ez, teljesen feléli az ember idejét. Viszont néha szükség van az ilyen semmit tervésekre. És igaziból nem is volt semmit tevés, mert megint shanghai célpontokat keresgéltem, meg kínai recepteken csorgattam a nyálam – és közben pihentem, meg energiával töltődtem. Az élet nem csak folytonos menjünk, szaladjunk, csináljunk dolgokból áll – tudni kell néha lassítani is (másoknak meg pont ellenkezőleg, tudni kell időnként lendületbe jönni, felpörögni. A lényeg, hogy váltogassuk az üzemmódokat.)
Sajnos a húsleves nem lett olyan finom, mint vártuk. Nem tudtunk rájönni, hogy mi hiányzik belőle, de még a színe sem volt olyan sárga, mint otthon. Ráadásul a kínai tésztával is megjártuk. Mivel az instantlevesben a teljesen hasonlóan kinéző tészta egyszerűen csak megpuhul a meleg vízben, ezt sem főztem, csak beletettem a levesbe. Szerencsére csak a tányérokba, így nem az összes levest rontotta el. Ugyanis teljesen csirizízű volt! Mondhatni, ehetetlen. Még szerencse, hogy nem nagyon elegyedett a levessel, így azt ki tudtuk kanalazni mellőle.
Daninak délutánra volt időpontja egy magánklinikán. A munkatársaitól kapta a címet, azzal, hogy itt tökéletesen beszélnek angolul, és a cehet a cég állja. Az első benyomások kedvezőek voltak, a telefonos időpont egyeztetés után két percen belül már jött is a megerősítő sms az időponttal és az orvos nevével.
Persze elkísértem, ez is egy élmény, még hozzá nem is gyakran ismétlődő (szerencsére!). Ha jól emlékszem utoljára akkor jártam külföldön orvosnál (akkor is tolmácsként), amikor még boldogult lánykoromban elmentünk egy hónapra az NDK-ba síelni két munkatársnőmmel – szóval vagy úgy 25 éve.
Metróval mentünk, és volt benne egy jó nagy adag gyaloglás is. Ez most megint az a kettő az egyben környezet volt. Piszkos falak kívül, elegáns bolt belül, viskók, sikátorok, üres vagy romhalmazzal teli telkek, mellettük modern toronyházak, varrónő, aki az utcára kitett varrógépe mellett fogadta a kuncsaftokat, és helyben mindjárt el is végezte a munkát… Éppen iskolaidő vége lehetett, mert elég sok piros és zöld nyakkendős gyerekkel tartottunk. Három fogváltás korú leányka velünk együtt ért épp a zebrához. A gyerekek még őszinték és nyíltak – mernek rácsodálkozni a világra és az idegenekre. A három kislány szájtátva, kigúvadt szemmel bámulta Danit, amíg zöldre nem váltott a lámpa. Egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. Nagyobb látványosság volt számukra, mint az állatkertben a pandamaci. Pláne, amikor még meg is szólaltunk magyarul! Ezzel teljesen lázba hoztuk őket – nagyon mókás volt az egész.
Aztán hirtelen változott a környezet, már csak elegáns házak és tiszta utcák voltak (olyan előparkokkal, ahol a személyzet kézzel, darabonként szedi össze a lehullott faleveleket), és meg is érkeztünk a klinikára. A recepción egyszerre 5 kisasszony is dolgozott – bár egy is megbirkózott volna a munkával. Az amerikai filmekből ismert személyi adatlap kitöltéssel kezdődött a történet, és a várakozással folytatódott. Aztán elég hamar jött egy nővérke, aki megmérte Dani lázát (38 °C), és bekísérte a rendelőbe. Mivel én közben másfél újságot kiolvastam, csak dícsérni tudtam azt az alaposságot, amivel megvizsgálták. Csak amikor kijött, akkor mondta el, hogy szó sem volt erről, az idő nagyobb részében egyedül ült a rendelőben és az orvost várta. A kisebbik részben pedig arról beszélgettek, hogy az orvos hamarosan visszatér Amerikába, és nem is érti, hogy erre a rövid időre még miért osztották be rendelni. Azért Danit is megvizsgálta. Megállapította, hogy a legfőbb baja az általános kimerültség, amire az egyetlen gyógymód a pihenés. A megfázásos tüneteket lazán elhessegette, mondván, hogy ez csak a szervezet reagálása a számára ismeretlen bacilusokra, az ilyenre ő nem szokott orvosságot adni. Az a kis láz nem számít, a köhögés meg, mivel hol előjön, hol elmúlik, nem egy folyamatos betegség kísérője, hanem újabb és újabb megfázásoké. Összességében az volt a diagnózis, hogy megmarad (mármint Dani). Mindezért kereken 1450 RMB-t kértek (ami olyan 50.000 forint körüli összegnek felel meg). Reméljük, tényleg fizeti a cég!
Mivel volt az előtérben egy patika is, gondoltuk, ha már így adódott, beruházunk egy lázmérőbe. De nem jött össze a dolog, Kiderült, hogy Kínában a gyógyszertárak számára nem engedélyezett a lázmérő árusítása. Erre kizárólag a drogériák jogosultak. Logikus, nem?
Hazafelé taxizni akartunk, hogy ne kelljen annyit gyalogolni a metróhoz. Itt elég olcsó a taxi, van is belőle rengeteg, viszont a taxisnak bármikor jogában áll azt mondani, hogy az adott címre nem visz el. Velünk is ez történt. Sikeresen leintettem életem első taxiját – roppant büszke is voltam magamra -, kisorolt a legbelső sávból, Dani átnyújtotta neki a taxikártyáját és bedobta a Century Park kulcsszót. A sofőr egy darabig nézegette a kártyát, aztán a kezével elutasítóan integetve jelezte, hogy köszöni, ebből a fuvarból nem kér. Még szerencse, hogy az utána következő taxis nem volt olyan válogatós. Igaz, ő is sokáig tanulmányozta a cédulát, még nagyítót is elővett hozzá – közben derékig félig belógtunk a belső sávban álló kocsiba, félszemmel meg azt figyeltem, nem vált-e közben zöldre a lámpa -, aztán nagylelkűen intett, hogy mehetünk.
Vacsorára húsospalacsinta volt salátával és hozzá egy film a számítógépen. De jó is néha egy kis házimozi élmény!

Kína akkora nagy, de akkora – hogy még a Thomas Cook útikönyv sem mer részletesen belevágni. Egész Kínát, szőröstől-bőröstől, történelemmel, turistáknak szóló információkkal együtt, megoldotta 190 oldalnyi kivonatban. Még az a pár hely is, amit kicsit részletesebben említ, ABC-sorrendbe szedve szerepel! Csak győzd ki guglizni, mégis mi merre van. Shanghaira is jutott vagy három oldal, ennek is fele kép.
Így aztán igyekszem egyéb helyekről összeszedni az információt. Például a metrótérképről. Ha érdekesebb megállónevet látok, rákeresek, hogy mi lehet az. Vagy találok egy látnivalót, ráközelítek a google maps-ben, és meglátok a közelében (vagy egész távol tőle) valami mást is. A nehézséget csak a távolságok jelentik. Nézelődésre ideális, ha az ember óraszám az utcát rója, konkrét látnivalók elérése szempontjából viszont már nem olyan hatékony. Nem baj, már lemondtam róla, hogy mindent lássak. Ez az út a lazításról, pihenésről és a gyermekem társaságának élvezéséből (is) áll. És a dolgok mai állása szerint jövök én még ide, úgy tűnik!
Az egyik információs oldalt olvasgatva kiderült, hogy azért ebben a városban is vannak még régi részek is a felhőkarcolók mellett. Úgyhogy elindultam felfedezni a régi várost. Ahogy a figyelmeztetés is hangzott: siessen, aki még látni akarja, mielőtt ideérnek az épületrombolók a nagy golyós masinájukkal.
És tényleg: széles sugárút, egyik oldalán régi, lepusztult viskókkal, másik oldalán felhőkarcolókkal. Sőt, még ezen a másik oldalon is egymás mellett hol felhőkarcolók, hol régi szűk sikátoros házacskák álltak, minden átmenet nélkül váltogatva egymást. Olyan, mintha találomra böknének rá erre vagy arra a telekre, hogy itt most bontunk és újat építünk, itt még nem, na, itt megint.
Egyébként az egész városra (és Pekingre) is jellemzőek ezek az éles ellentétek. Mész végig egy utcán, egymást érik a boltok. Az egyikben méregdrága, menő márkás (valódi) divatáru, a mellette levőben meg összedobált turi egy piszkos kirakat mellett. Vagy elegáns étterem, és egyetlen tűzhelyből álló, utcai kifőzde egymás mellett. Furcsa világ.
Egy szép parkba igyekeztem, helyette a turistabazárba keveredtem be. Miután kialakítottam a megfelelő technikát a hamis Rolex órákat és Gucci táskákat kínálók ellen, már remekül tudtam nézelődni. Legyezők, piros szerencsecsomók, ékszerek féldrágakövekből, Buddha-szobrok, kinai ruhák – és persze turisták (kínaiak és külföldiek vegyesen) minden mennyiségben. Ja, és nagyon sok rendőr is! Épp csak álldogálnak, jelen vannak a tömegben, de mindenhol láthatóak. Nem tudom, mennyire hatásos a zsebtolvajlás és hasonlók ellen, mindenesetre megnyugtató látvány. (Persze azért én is vigyáztam a táskámra.)
Ahogy kezdtem kikeveredni a bazárból, megváltozott a boltok kínálata is. Hirtelen már csak rövidáru üzletecskék lettek. Boltok sora egymás mellett, amelyben nem lehet mást kapni, csak szalagokat, zsinórokat, spárgát – és mindegyik tömve volt. Hogy mitől ilyen nagy a kereslet? Mellettük meg csipkeboltok voltak, ezek is pici, szedett-vedett kis üzletek, nem úgy néztek ki, mint amelyik a turistákra épít. A környék sem olyan volt. Mégis egymást érték a boltocskák.
Az utca végén meg hirtelen kikeveredtem a Bundra. Ez egy sétány a folyóparton, ahonnal remek kilátás van a másik part felhőkarcolókkal teli világára. Illetve remek kilátás lenne, szép időben. Ami most éppen nem volt. De azért a turisták nagyon lelkesen fényképezkedtek a párába vesző épületek előterében is.
Valahol errefelé van egy katolikus katedrális is, de mivel ezt a cédulámat nem hoztam magammal, csak úgy találomra próbáltam eljutni hozzá – ami ebben a városban, legalábbis nekem, minimális valószínűséggel sikerül. Még úgy sem egyszerű, ha pontos jegyzeteim vannak! Úgyhogy katedrális helyett egy elegáns sétálóutcán találtam magam.
És teljesen új volt a kínálat is. Itt görkoris lánykák igyekeztek rábeszélni „fél-görkorira”, ami ra csak a sarok támaszkodik. Az első reakcióm, a szemkontaktus kerülése, és „köszönöm, nem” volt, mire meg rájöttem volna, hogy legalábbis érdekes lenne megnézni, hirtelen mind eltűntek a látómezőmből. Belebotlottam viszont egy nagyobb tömegbe. Olyan sűrűn álltak az emberek, ami még kínai mércével is feltűnő volt, (kivéve a metrón), így még én is észrevettem, hogy látnivaló van. Volt is. Az egyik nagy áruház kirakatát akváriumnak rendezték be, és a teknőcök és minicápák között egy búvár úszkált, és szórakoztatta a közönséget. Azt nem mondom, hogy az állatokat is, mert például az a teknős, amelyiket a hóna alá fogott, és a fejét simogatta, kifejezetten boldogtalannak látszott. Persze az is lehet, hogy csak én nem értem jól a tengeri teknősök testbeszédét.
Mivel éhség ellen legjobb az evés, beugrottam egy KFC-be. A McDonalds és a BurgerKing univerzális, mindenhol ugyanaz a kínálata, de a KFC ízben és kínálatban is igazodik a kínai közönséghez. Úgyhogy a marhatekercsem (ami jelen esetben ötszögre hajtogatott batyu volt) szecsuáni fűszerezéssel (értsd nagyon csípősen) készült, és a hús és a saláták között még egy vékony kukoricalepény is volt elválasztónak. A desszert pedig lótuszgyökér-flan volt hájastészta kosárkában. Nagyon finom! Ez a lótuszgyökér minden kínai étteremben felbukkan (érdekes, hogy boltban még nem sikerült beazonosítanom), valószínűleg teljesen semleges az íze, mert készítik édesen is meg sósan is, és mindenképpen finom. Nagyon mutatós, kerek lyukak vannak benne, jól lehet dekorálni. Dani egyik kedvence.
WC viszont nem volt a KFC-ben. Mondta ugyan a leányka, hogy menjek ki és …. és innen nem értettem tovább az útmutatást. Később az utca másik oldalán találtam egy másik KFC-t is, lehet, hogy oda kellett volna átmennem. Addigra azonban már áruházból ki áruházba be, végre megoldottam a problémámat.
Bár ilyesmiről nem igen szokás beszélni, azért ez is egy sarkalatos kérdés. Pekingben nagyon tetszett, hogy rengeteg utcai WC volt. Néhányba be is vezérelt a szükség bennünket, és meglepően tiszták voltak. Jó részt gugolósak, és legtöbbször nem patyolat tiszták, de nem is olyanok, ahonnan egyből kifordul az ember. Még a Nagy fal mentén is egész sor mobil WC volt felállítva, egyenletesen elszórva. Bent a városban meg szinte két-háromszáz méterenként.
Ugyanez Shangjaiban már nem ennyire jól megoldott, bár a metrókban, aluljárókban itt is sok helyen találkoztam WC-vel. És ugye a nagy áruházakban is illene, hogy legyen – no, ez nem mindig jött be. Illetve inkább az volt a baj, hogy a legtöbb nagy(nak kinéző) üzlet igaziból csak egyetlen, befelé elnyúló helyiség volt, én meg inkább egy áruházat kerestem volna. Végre rábukkantam egyre. A földszinten olcsó áruk voltak, turkáló rendszerrel kialakítva, az emeleten jóval drágább és elegánsabb holmik. A WC előtere nagyon ígéretes volt, elegánsan kialakított mosdó, tükör, kézszárító, maga a WC viszont újdonsággal szolgált. Nem csak egyszerűen guggolós volt, hanem csatorna rendszerű. Azaz a fülkék hosszában futott egy csatorna, és mindenki abba végezte a dolgát. Igaz, folyóvizes öblítésű volt. Ezt az élményt is kipipálhatom!
A régi város megtekintése mellett a másik program az aktuális bevásárlás volt. Alapból kaját is kellett venni, de a kihagyhatatlan a papír zsebkendő beszerzése volt. Gondoltam, elmegyek abba a Carrefourba, ami pár megálllónyira van, pont a metró megállóban. Milyen jó, hogy ilyen jó a memóriám, és pontosan emlékszem, hogy hol van – gondoltam, amíg fel nem jöttem a metróból. Az áruház ugyan ott volt a sarkon, de nem láttam az oldalán a Carrefour logóját. Azért bementem, de bent sem volt. Innentől kezdve már nagyjából koncepció nélkül keresgéltem, végigjártam mind a négy kijáratot, hogy hátha…de persze nem. Aztán már letettem az élelmiszervásárlásról, viszont p.zs. nélkül mégsem mehettem haza. Ki hinné, hogy egy kereszteződésben, ahol egymást érik az áruházak, ilyen nehéz legyen egy drogériára bukkanni! Végül már kezdtem úgy érezni, hogy mégsem szeretek itt lenni Kínában, és elegem van az egészből (fáradt is voltam, meg fáztam is, és frusztrált, hogy miért nincs ott a Carrefour, ahol lennie kellene), amikor végre rábukkantam egy illatszerboltra az egyik áruház legeldugottabb sarkában. Küldetés letudva, irány haza. Ami egyszerű, az ember csak betüremkedik a metróba, aztán türelmesen (vagy türelmetlenül) kivárja azt a 30-40 percecskét, amíg a kívánt megállóhoz nem ér.
A kínaiak kereskedő szelleme hazájukban is mindenhol jelen van. Lépten-nyomon utcai árusokba botlik az ember, a külső negyedekben és a belvárosban egyaránt, és rengeteg a hatalmas csomagokat, áruval teli zsákokat, táskákat cipelő ember is. Mivel a metróban rendszerint sokan vannak, ezért ezekkel a nagy csomagokkal nem tülekednek a kocsi belsejébe, egyszerűen elejtik az ajtó közelében, ahol éppen hely van. Ha félig belóg az ajtóba, hát belóg. Aki nem veszi észre, az legfeljebb keresztülesik rajta és kész. Ha molnárkocsit (6 dugig töltött táskával) nekitámasztják az ajtóval szembeni oszlopnak, akkor ott már mozdulni sem lehet, nem hogy ki-beszállni. De kit érdekel, oldja meg mindenki, ahogy tudja. Az érdekes az, hogy senki nem panaszkodik, vagy morgolódik emiatt. Úgyis folyton egymást lökve, taszítva szállnak ki-be, kit izgat, hogy közben még csomagok közt is át kell nyomakodni. Amikor a napokban egy kínai udvarias „Excuse me” mondattal (nem írhatom, hogy felkiáltással, mert még csak hangos sem volt – második meglepetés) próbált meg közelebb jutni az ajtóhoz, teljesen meg is lepődtünk. Bár aztán túl tettük magunkat a dolgon, mert rájöttünk, hogy biztos ő is külföldi volt :- )
Otthon már várt a mosás, teregetés, főzés – vasalni is kellett volna vagy két inget (a többit Dani vállalta, hiszen amúgy is ő csinálja). Szóval teljesen otthon éreztem magam.
Aztán, az ígértnél korábban, hazaérkezett Dani, és egyből felmentést kaptam a vasalás alól, mivel kiderült, hogy olyan rosszul van, hogy másnap nem megy dolgozni. Semmi különös, nem kell aggódni – csak láz, köhögés, általános gyengeség. De azért ha már 9-kor elalszik, és még vacsorát sem kér, akkor azért valami nincs igazán rendben!

Reggel gyors fürdés, reggeli, csomagolás, könnyes búcsú a szobánktól – amelynek az ajtaján egyébként lepkefüzér lógott szerencsehozóként. Először azt hittem, a szerencsénkhez az is hozzátartozik, hogy egyedül nekünk jutott lepke, mert a többi ajtón mind halak voltak, de aztán találtunk még egy lepkés, sőt egy nyulas ajtót is. Nem baj, így is szerencsésnek mondom magam, hogy nekünk lepke jutott.
Elbúcsúztunk a kedvenc „pultos” kisasszonyunktól is. Olyan aranyos volt. Folyton mosolygott, és akkorákat tudott nevetni. Igaz az egyenpulóverén is az állt, hogy „Be always happy!” (ami egy „Happy Dragon” névvel büszkélkedő helyen el is várható), de úgy nézett ki, mint aki munkaidőn kívül is szívből tud örülni minden apróságnak.
A táskát letettük a recepción, aztán nekivágtunk az utolsó napi küldetésnek. Az első napirendi pont az olimpiai városban a Birds Nest volt. Gondoltuk, ripsz-ropsz kipipáljuk. Ezek a nagyvárosok azonban egyáltalán nem így működnek. Akkora távolságok vannak, de akkorák! Csak megy a metró, megy, már háromszor láttad ugyanazt a reklámblokkot, és még mindig nem ért a következő állomásra! (Na jó, ez egy kicsit túlzás – de tényleg csak kicsit!) Ráadásul kétszer át is kellett szállni, ami további 5-10 perces gyaloglásokat jelentett a föld alatt egyik metróvonaltól a másikig. Aztán kiderült, hogy az a metró, ami a Birds Nesthez vitt volna, valami ok miatt le is van zárva. Helyette metró pótló busz járt. Mi persze gyalog indultunk el, elvégre a térképen csak két centiméternyi volt a távolság :- )
Hát élőben kicsit több. Ami önmagában még nem is lenne baj, mert érdekes figyelni az utcai életet, a kaotikus közlekedést, az embereket … csak hát mi időszűkében voltunk. Azért persze elcaplattunk addig, ahonnan már egész jó rálátás volt a Birds Nestre, már amennyire ilyen ködös időben bármire is lehet jó rálátás. Aztán visszavándoroltunk a metróhoz, bár rengeteg motoros riksa felajánlotta a szolgálatait. Töprengtünk is rajta, megéri-e nekik ilyenkor télen, ezen a kihalt környéken utasokra vadászni. Amíg mi itt sétáltunk, egyetlen turistákat fuvarozó riksával sem találkoztunk.
A fél városon átmetrózva visszatértünk a központba, hogy megnézzük a Dob-tornyot és a Harang-tornyot. Ezeket már első napi sétánk alkalmával kiszúrtuk magunknak, csak akkor már zárva voltak. Most viszont mindkettőbe bejutottunk. Két kb. 50 méter magas toronyról beszélünk, amelyekbe meredek és magas lépcsőn lehet feljutni. Az egy dolog, hogy alig kaptunk levegőt, amíg felkepesztettünk – egyszer. De szegény szerzetesek, akik annak idején naponta többször is megjárták ezt az utat, hogy a pontos időt jelezzék a városnak!
A Dob-toronyban 24 „kicsi” és egy nagy dob volt. Hála a pontos időzítésünknek, még egy dob előadást is meghallgathattunk. Nem verték mind a 24 kisebb dobot, „csak” hatot, meg hozzá a fő dobot, de így is nagyon látványos (és „hallványos”) volt a dolog. Szépen beöltözött fiatal fiúk és lányok, jól megkoreografált mozdulatok, és mindenféle technikák. Hol a dobokra kifeszített bőrt verték, hogy a dob káváját, volt úgy is, hogy egyik kézzel verték a dobot különböző magasságban, közben a másik kézzel „simították” el a rezgését. Az előadás végén a (katonai) egyenruhás teremőr előtapsolt – jelezve, hogy nyugodtan dicsérjük az előadást, amit meg is tettünk.
A dobokon kívül jó néhány időmérő eszköz is ki volt állítva. Többek között különböző míves kivitelű időmérő füstölők, ahol a füstölő égési sebességével mérték az időt. De használták a „vízórát”, a guruló golyókkal működő órát és a napórát is. (Valami időmérésre szolgált a teknősbéka is. Kitették a kertbe 30 percre, és az pont fél óra volt.)
A tér túl oldalán a Harang-toronyban egy hatalmas 3,3 tonnás haranggal jelezték az időt, a reggeli felkelés és a városkapu lezárásának időpontját. A harangnak nem nyelve volt, hanem egy 2 méter hosszú vízszintesen felfüggesztett farönkkel kongatták meg.
Szerettük volna megnézni a Beihai—park kimaradt részét, de ma sem jártunk szerencsével. Erről az oldalról is végig egybefüggő kerítés védte. Nem teljesen világos ugyan, hogy kitől és miért, de tény, hogy kapu nem volt rajta. Viszont több helyen is állt előtte egy-egy katona, díszegyenruhában, esetleg még egy emelvényen. Semmi más, csak egy sima fal – és egy őrt álló katona. Hogy ő mit őrizhetett?!?
Mire végleg lemondtunk a parkról, már el is fogyott az időnk, szaladtunk vissza a csomagunkért, és a ki a reptérre.
A munkaerőbőség itt is jelentkezett, szinte minden jegyautomatára jutott egy alkalmazott, aki széles mozdulattal jelezte, hogy erre tessék (de segített is, ha kellett). Amúgy is mindenhol ott áll ez a fehér kesztyűs, egyenruhás valaki, akinek csak az a feladata, hogy sokat mondó kézmozdulattal jelezze a (sokszor teljesen világos és eltéveszthetetlen) irány.
Vacak kis belföldi géppel repültünk, egy 335 személyes Airbus A330-cal. Hihetetlen, mennyi ember élhet ebben az órában, hogy szinte óránként meg tudnak tölteni ekkora gépeket, csupán csak Peking és Sjanghai között!
Elvben 2 óra 10 perc volt a repülési idő, gyakorlatilag jó 20 perccel hamarabb megérkeztünk. Aztán már csak a kbk. egy órányi metrózás volt hátra, keresztül fél Shanghaion, s már otthon is voltunk. Dani egyből bebújt a paplan alá, s menten el is aludt. Csak előtte még megállapította, hogy lehet, hogy csak a kimerültség jött ki rajta. Az utóbbi 1,5-2 hónapban szinte egyetlen szabad pihenős napja sem volt, valamire mindig teljes erőbedobással készült. Reméljük, tényleg csak ennyi a gond.

A hostelsben kezdtük a napot reggelivel és játékkal. Olyan étlapjuk van, hogy csorog tőle az ember nyála. Dani egy hamburgert választott sült krumplival (legalább duplája volt egy normál méretűnek, de megkockáztatom, hogy akár a háromszorosa is), én meg amerikai reggelit kértem: rántotta, bacon, egy kolbászka, krokett, három szelet piritós. Két parti neutrinot lejátszottunk, mire megeszegettem!
(Reggel van megint, és éppen az ágyban írom ezt a bejegyzést. Dani tegnap óta kissé gyengélkedik, és amúgy sem hideg párti. A forró vizét szopogatva éppen most vetette fel: "Kiváncsi lenék, hogy ha itt ez a böszme nagy ország, akkor a császár miért pont ilyen hideg északon alakította ki a székhelyét?!?")
Tehát megreggeliztünk és elindultunk a Tiltott Rengeteg … helyett a Tiltott Városba. Ekkor már 10 óra elmúlt, ami barátok közt is hétköznap délelőttnek számít. Ennek ellenére akkora tömeg volt az metrón, hogy ez elsőre fel sem fértünk! (A múlt héten, amikor Danival jöttem haza a toastmasterről, és éppen gratuláltunk magunknak, hogy milyen ügyesen sikerült benyomakodnunk, kérdeztem tőle, hogy Japánban vagy itt vannak külön emberek arra, hogy betolják az utasokat az ajtón. De mire megválaszolhatta volna, az ajtónálló (mert itt olyan is van ám a metrón) már fel is gyűrte a kabátja ujját, és begyömöszölte a félig kilógókat a vagonba! Ilyet még Dani sem látott előtte!)
Érdekes módon a Tian'anmen téren, ahol leszálltunk, már jóval kevesebben voltak. Turista szemmel nézve pont ennek kellett volna egy felkapott állomásnak lennie. Persze örültünk a kevés embernek, de csak amíg a bejárat közelébe nem értünk. Mert ott aztán ismét felmerült bennünk, hogy mit csinál itt ez a rengeteg KÍNAI hétköznap? Láttunk ugyan külföldieket is, de elenyészően keveset, úgy tűnik, szezonon kívül vagyunk. Mindenesetre gyorsan elkanyarodtunk inkább először a Tiltott város melletti templomhoz, és azt néztük meg. Az egyik fő nevezetessége a kertjében látható cédrusrengeteg volt, 500 éves cédrusok is, szabályos sorokban és oszlopokban elhelyezve. A legidősebb fát még maga a nagy (nem tudom melyik) császár ültette, miután sok kiszáradt kísérlet után lecserélték a templomkert földjét egy sokkal tápanyagdúsabbra. S az isteni császár érintésétől (meg a jó talajtól) lám megeredt a fácska, s azóta is itt áll és él.
Körbejártuk a kertet, mert egy őz alakú cédrussal kecsegtettek minket, meg egy másikkal, amelyik egy fán található. Az őzet meg is találtuk hamar, és ha az ember elég hunyorítva nézi, akkor tényleg meg is látható (mint a cseppkőbarlang szobrok), a másik alakzat azonban nem akart előkerülni. Így viszont eljutottunk egy térre a templom mögött, ahol katonák éppen valami díszbemutató gyakorlatoztak. A tiszt fejhangon kiadott utasításaira mindenféle közelharc alakzati mozdulatokat vettek fel, támadtak, védekeztek, ütöttek, döftek - roppan lelkesen, a park közönsége értő tekintetének kereszttüzében. Az egyik apuka két kisgyerekkel figyelte őket, és nagyon tudományosan magyarázott közben a gyerekeknek - gondolom, azt, hogy ő mit hogyan csinált sokkal jobban annak idején, amikor még ő volt katona. A legjobb azonban a "sorba igazodj" volt. Úgy tipegtek oldalazva egymás mellé, mint marionettbabába oltott kiskacsák!
Miután itt kividultuk magunkat, ismét folytattuk a kutatómunkát, és végül megállapítottuk, hogy biztos arról a cédrusról van szó, amelyiknek az egyik vízszintes ágáról felfelé további ágak ágaznak ki. Annál is inkább, mert egy három lábú fémállvánnyal még alá is támasztották, hogy védjek. Ilyképpen megnyugodva bementünk a templom belső udvarára is, körüljártuk a templomot kívül-belül. Hatalmas épület! 13 méter magas, egyetlen fából faragott oszlopok tartják a mennyezetet. A legelső meglepetésünk mégis az volt, hogy meleg volt az épületben. Kellemesen meleg! Padlófűtéssel fűtötték az egész nagy hodályt! Leginkább múzeumnak nézett ki egyébként. Körbe volt néhány vitrin, a falakon félig leváló falfestmények, egy-két diaporáma - és egy hatalmas harangjáték! Legalább 15 nagyharang egy sorban, felette ugyanennyi kisebb, és még kisebbek. Érdekes lenne meghallgatni, milyen dallamokat játszanak egy ilyenen.
Miután itt kigyönyörködtük magunkat, a Tiltott város felé vettük az irányt.
Már a vonaton, a Wikitravelsről kinyomtatott kisokosból művelődtünk, hogy milyen fifikásak errefelé a scammerek (azaz átverők), és mi mindenre kell odafigyelni. Igaz, hogy az utolsó mondat úgy hangzott, hogy természetesen itt is sokkal több az őszinte és a becsületes ember, mint a csaló, és tessék nyitottnak lenni a barátságos és csupán ismerkedni vágyó emberekkel szemben, DE …. (és itt ismét felhívják a figyelmet az összes lehetséges rosszra). Az útikönyv is szán rájuk néhány külön mondatot, és még a hostels fürdőszobáját is ilyen plakát díszíti. Ezek után persze meg sem hallgattunk egyetlen ajánlatot sem, amíg áttörtünk az embereken a pénztárhoz - ígérhettek nekünk, riksát, képeslapot, túravezetést! Mint megállapítottuk, lehet, hogy sokkal érdekesebb végignézni egy ilyen helyet egy jó idegenvezetővel (volt már jó tapasztalatunk ezzel kapcsolatban is, például Írországban), de a sok figyelmeztetéssel már teljesen belénk ültették az ideget.
Azért is jó volt, hogy nem voltunk kötve senkihez, mert Dani kezdett már teljesen leamortizálódni. Először a templomban ült le tíz percre pihenni, aztán már azt sem bánta, ha én viszem a hátizsákot, csak vonszolódott mellettem. Azért persze megnézegettük az elénk kerülő látnivalókat - teknősöket, melyek a gazdagság (?) jelképei, darvakat, hatalmas üstöket, melyekben a szent konyhán főzték a szent áldozatokat (általában birkát). Ugyanilyen üstök a belső paloták előtt már tűz oltás célját képezték. Állandóan tele voltak vízzel, télre letakarták őket, nagy hidegben meg még tüzeltek is alattuk, hogy be ne fagyjanak. Bár arról nem szólt a fáma, hogy menyire voltak sikeresek ezek a tűzoltások, amikor tényleg szükség volt rájuk, ugyanis minden templom leírása úgy kezdődik, hogy felépítették ekkor-és-ekkor, először leégett ekkor-és-ekkor, újraépítették, újra leégett…
A legszebb látványosság az egész Tiltott városban a kert volt. Mármint, úgy értem, egy külön kert céllal kialakított terület. Magát a kertet két lángnyelv sörényű oroszlán őrizte – sokkal vagányabbak voltak, mint az általános, ondolált hajúak. Itt is voltak szép cédrusok, gyakran kettő, kapu szerűen összenövesztve, kis padok, pagodák, rengeteg szép kőzet formáció.
Ez egyébként máshol is jellemző itt Kínában. Fognak egy szép kődarabot (akár egy-két ember szélességűt, magasságút is), beállítják egy gyeprész közepére, és kész a köztéri alkotás. Esetleg még írnak rá valamit, nagy fekete vagy piros betűkkel, és akkor már biztos, hogy mindenki lelkesen fényképezkedik is mellette. De ha a felirattól eltekintünk, nekem tényleg nagyon tetszenek ezek a legömbölyített kövek, kalcitformációk, egy darab gránit…
Viszont a kertben mégsem ez volt a legjobb. Dani talált egy padot egy pavilonban, és kicsit lepihent (közben egy japán család "feltűnés nélkül", de egyre közelebb húzódva videózta magát vele - azóta is törjük a fejünket, vajon melyik híres emberrel keverték össze.) Én meg elindultam barangolni, hogy eltöltsem az időt. És észrevettem - az első körben főleg felfelé néztem - hogy a járófelületek végig ki vannak mozaikozva kaviccsal. De nem csak úgy egyszerűen, valami geometria mintával, hanem őz, virág, hal, szántóvető bivallyal, hegyek, bambuszerdő. No, innentől kezdve már csak az új mintákra vadásztam, és lelkesen fényképeztem a jobbnál jobb ötleteket.
Aztán összeszedelődzködtünk, kisétáltunk a kertből - és egyidejűleg az egész Tiltott városból is! És csak ekkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen egyetlen olyan pavilon, építmény sem került elénk, ahol külön belépti díjat szedtek volna (pl. császári kincstár meg hasonlók). Belegondolva, az sem tűnt fel, hogy a fő csapásvonaltól bárki is eltért volna. Ha vannak is múzeumok a Tiltott városban, azokat nagyon jól eldugták.
A Tiltott város folytatása, a tengelyének meghosszabbításába mesterségesen felépített Szén-domb. Valójában 5 magaslatról van szó, melyek tetején pagodák állnak, s a császár innen tudta áttekinteni az egész várost (amely amúgy lapos, mint a palacsinta, ahogy az útikönyv nagyon képletesen kifejezi). A neve meg azért Szén-domb, mert a domb alatt tartalékolták a szenet a császárnak. Arról nem szólt az információ, hogy mégis milyen formában? Bunkerben? Mert ha nem úgy, akkor hogy jutottak hozzá, ha szükség volt rá, anélkül, hogy a dombtetőn álló pagodák megsínylették volna?
Mindenesetre felkapaszkodtunk a lépcsőkön a legmagasabb pagodához. Igaz, ugyan, hogy a várost csak nagyjából lehetett látni, mivel elég párás volt az idő, cserébe viszont kiderült, hogy pont Peking kellős közepén állunk! Persze gyorsan le is fényképeztük ezt a csodálatos tényt!
Viszont elmulasztottuk a lehetőséget, hogy a sárga kimonóban császárként, illetve piros kimonós udvarhölgyként lefényképeztessük magunkat. Pedig ezt is megtehettük volna. Bár elég érdekes látványt nyújtottunk volna, echte kínai vonásainkkal.
A Beijhai-park, amely szintén a Tiltott város mellett helyezkedik el, állítólag a világ legszebb parkja. Persze, kérdezhetné bárki, ki dönti el, és mi alapján, hogy melyik a legszebb? A választ én sem tudom, de tény, hogy szép nagy park. Szép is, meg nagy is. Egy valami nem tetszett benne, amit eddig sehol nem tapasztaltunk, hogy „ugyanazért” a látványosságért többször is kellett fizetni. Először is volt belépti díj a parkba. Még hozzá elég borsos (mert valamennyit sok parkban kell fizetni). Aztán külön belépti díj volt ahhoz, hogy felmehess a fehér dagobahoz (holdszerű épület, és Buddha-relikviákat tartalmaz). Ugyan azt hittük, hogy ezt ki lehet kerülni, de feljebb is volt egy pénztár, az oldallépcső mentén, szóval vigyáztak nagyon. A dagoba alatt még egy szép buddhista templom is volt, az előépületében egy nagy arany(ozott) nevető Buddhával, bent az épületekkel körülvett udvarban meg fákra, oszlopokra, rudakra kötözött piros imatáblácskákkal. Piroslott az egész udvar – nagyon impozáns látvány volt.
A dagobánál aztán megint fizetni kellett volna, hogy a fehér építmény előtt álló külön toronyszerű szerkezetre is felkapaszkodhassunk, amelynek falait kívülről 100 különböző arckifejezésű Buddha-csempe díszíti.
Ehelyett inkább megnéztük a barlangot, amit a domb oldalában találtunk. Mészkőbarlang kinézete volt, és az üregekben, sziklakiszögeléseken összesen vagy 50 istenség szobrát helyezték el. Kint a kijáratnál pedig mindenki megnézhette, hogy születési éve alapján mégis melyik isten felelős a gazdagságáért és boldogságáért.
A fehér dagoba egy szigeten, nevezetesen a Jade-szigeten, helyezkedik el (a Beihai-park nagy része vízfelület) egy magaslaton. A domb aljában találtunk egy táblát, amely valami olyasmit állított, hogy az étterem, amely előtt állunk, ételei okán a világörökség része! Nem volt teljesen egyértelmű, de a lényeg valami ilyesmi volt.
A Beihai-park olyan hatalmas nagy, hogy egy darabban el sem fér. Kénytelenek voltak ketté osztani egy négy sávos úttal. A belépőjegyünk viszont mind a két részbe szólt, így megpróbáltunk átjutni a másik parkrészbe is.
Útközben még belebotlottunk a Kerek-városba, amely szintén a Beihai-park része, és még Kubla kán építtette, amikor úgy határozott, hogy itt alapít város magának. A Kerek-város egyik legérdekesebb darabja az egy darabból kifaragott 3500 kg-os jade tál, melyből a kán ivott nagyobb mulatságok alkalmából. Gondolom, nem úgy, hogy fogta, és a szájához emelte. Később, a dinasztia váltás idején folyó hatalmas rombolás során a tál földművesekhez került (játsszon el mindenki a gondolattal, hogyan tudták ellopni, és főleg mire használták a földművesek a 3,5 tonnás, feltűnően míves tálat). Pár száz évvel később bukkant rá ismét az akkori császár, és megvásárolta, majd a Beihai-parkban épített neki védő épületet.
Sajnos nekünk nem volt ilyen szerencsénk, mi nem bukkantunk rá a Beihai-parknak az út másik oldalán lévő bejáratára. Helyette egy hosszú és magas, szürke fal mellett gyalogoltunk utca hosszat – és közben megvilágosodtam! Azért tűnik Peking annyira lehangolónak és szegénynek, mert minden fal szürkére van festve! A sikátorokban is, a sugárutakon is, a házak fala, a kerítéseké… Bármerre néz az ember, csupa szürkeséget lát!
Végül azért túljutottunk a falon, de addigra már este lett, és amúgy sem volt bejárat a falnak ezen a végén sem (legalábbis nem találtuk). Viszont a hat réteg póló-pulóver-kabát, a két(-három) réteg zokni és a fülvédők ellenére estére már alaposan átfáztunk, úgyhogy egy McDonald’s vacsora után – gyors, egyszerű, nem kell pálcikával enni :- ) –iramodtunk hazafelé.
Ezúttal gyalog, mert metróval olyan bonyolult volt, hogy saját lábon hamarabb hazaértünk – bár nem voltunk annyira közel!
Dani egészsége aggasztóan nem javult, így az esti program korai ágyba bújás, forró víz, Algopirin, Family guy (ez most a kedvenc sorozata, és reméltük, hogy ettől kissé erőre kap).

Miután a hotpot parti meg az olaszokkal való beszélgetés miatt ismét későn kerültünk ágyba, ma legkorábban nyolc órás kelést terveztünk, amiből végül fél kilenc lett. Szerencsére, úgy tűnik, mások sem keltek korán. Ugyanis papírból vannak a falak. Tegnap este Dani fogmosás közben azt hitte, én beszélek hozzá a szobából amikor, a szomszédban megszólalt a nő! Miközben ezen jól elpoénkodtunk, a nő tett egy kört a recepcióra, és visszafelé elnézte az ajtót. Minden igyekezetével azon volt, hogy hozzánk jöjjön be a kulcsával, miközben hallotta a férje hangját a szomszédból. De a zárunk kiállta a próbát!
Szóval kikászálódtunk az ágyból, aztán, miután a tegnapinál jóval több réteget öltöttünk magunkra, zokniból is, pulóverből is (és közben elméleteket gyártottunk, hogy miért is fázunk ennyire, hiszen igaziból nulla körüli időjárásban otthon sem öltözünk be ennyire), nekivágtunk a városnak. Először megreggeliztünk egy McDonalds-ban. A szokásos nemzetközi kaja van (szemben a KFC-ven, ahol kínaiasították az ízeket), és a tudatlan külföldiek számára képes, fóliázott étlapok a pulton, ahol elmutogathatod, mit szeretnél. Nagyon finom ananászos pie-t ettünk desszertnek. Aztán sikeresen eljutottunk a buszpályaudvarra, ahonnan a menetrendszerű járatok mennek a nagy falhoz. Az ajtóban álló kalauz nem csak a jegyeket árusítja, de az utasokat is számolja. Csak annyian szállhatnak fel, ahány ülőhely van. Szerencsénk volt, mert először úgy nézett ki, hogy az orrunk előtt megtelt a busz, de egyszercsak szólt a hölgy, hogy KÉT embert keresnek. És hiába volt előttünk EGY turista, ő nem szállhatott fel, mert az nem helytakarékos.
Maga a busz egyébként elég kényelmetlen volt. Minden sorban 5 ülés, emiatt aztán az ülések elég keskenyek voltak. Sőt, olyan keskenyek, hogy még a kínaiak sem fértek el. És mivel nekik sokkal szűkebb a komfortzónájuk, mint az európaiaknak - konkrétan egymás nyakába érnek -, a szomszédomnak esze ágában sem volt egy kicsit is összébb húzódni, még akkor sem, amikor a célzatosan nekidőltem (vagy nem célzatosan, csak védekezésül az ülésről való leesés ellen).
Kb. egy órás utazás után azért szerencsésen megérkeztünk a fal alá. Bár Dani még Pekingben kikötötte, hogy csak "éppen egy pillantást vetünk rá, és már megyünk is", azaz nem időzünk "feleslegesen" órákat, végül legalább három és fél órán át követtük a fal vonalát. Érdekes, a fal végig a hegygerincet követi, fel-le, lankásabban-meredekebben (de milyen meredeken!), és összevissza kanyarogva. Időnként olyan bonyolultan haladt, mintha legalább három fal futna egymással párhuzamosan, de szó sem volt róla, egyszerűen csak így haladt mindig az aktuálisan legmagasabb ponton. Ahol elindultunk, az a fal "legszelidebb" része, de amikor már eléggé eltávolodtunk, vérszemet kaptunk, és elhatároztuk, hogy nem visszafelé megyünk, hanem tovább előre. Még a buszból láttuk, hogy máshol is fel lehet menni a falra (kb. 14 km-rel előbbre), és mivel láttuk a falat menni magunk előtt, úgy gondoltuk, hogy lehet, hogy oda vezet a hegyeken át (remélhetőleg nem 14 km hosszan), és biztosan onnan is van valami busz visszafelé. Itt már jóval kevesebb volt a turista, de azért volt, ami reményt adott, hogy valahova el is jutunk. És tényleg el is jutottunk! Egy nagy falig (a Nagy Falon), ami előtt egy tábla hirdette, hogy "No visitors". Így aztán végül visszaértünk ugyanabba a parkolóba, ahonnan elindultunk. Csak közben még keresztülmentünk egy medveparkon. Elég szegényes kinézetű állatkert volt, viszont érdekes látványossággal büszkélkedhetett. Az örvösmedvéknek volt egy rácsos állványuk, és az egyik maci nagyon ügyesen fel tudott mászni rá. Így már viszonylag közel került a látogatókhoz, akik 3 jüanért (kb. 100 Ft) vehettek almafalatkákat, és dobálhatták neki. A medve ott egyensúlyozott egy korlát szélén, és ügyesen kapkodta az almákat, mindannyiunk közös nagy örömére.
Miután kiörömködtünk magunkat, lesétáltunk a buszmegállóhoz és beálltunk a várakozók sorába. Nem is voltak nagyon sokan. Az elején. De aztán, ahogy csak nem jött egyetlen busz sem, egész szépen felgyűlt a tömeg. Addigra már elmúlt négy óra, kezdett lassan szürkülni is, mindenki haza szeretett volna menni. Végül kb. fél óra várakozás után egyszerre három busz is megérkezett, így aztán volt remény, hogy fel lis férünk. az első buszra gondosan felszámlálták az utasokat. A következő buszra már mi is felfértünk, ráadásul az elsők között, így sikerült kettes ülést kapnunk. Amikor nagyjából feltöltötték a buszt, itt is eljátszották, amit az ide úton, hogy konkrétan egy három emberes csapatot kerestek, akik elfoglalhatják a maradék helyet. Miután feltöltődött a busz, akár indulhattunk is volna, de ekkor valakinek (valószínűleg) kipattant a fejéből a szikra, hogy itt van ez a rengeteg ember még, és már csak egyetlen busz van (legalábbis ez volt a mi elméletünk Danival), úgyhogy valahogyan le kell őket vinni a hegyről. Így aztán nekiálltak bepréselni egy csomó álló utast is még. Valamilyen módszer szerint válogatták őket a tömegből, a buszból nem hallottuk, mi alapján, de megint nem a sor elején állók szálltak fel, hanem akik jelentkeztek az "utasszervezők" kérdésére.
Végül azért csak elindultunk, és majdnem másfél óra alatt meg is érkeztünk Pekingbe. Ahol ismét kerestünk egy éttermet, és elköltöttük a nap második étkezését. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy csak reggeliztünk, és utána egy fél napot a szabad levegőn töltöttünk, lépcsőmászással, nem is voltunk nagyon éhesek. Viszont a képes étlapból egész finom falatokat sikerült kiválogatni, és ismét gyakorolhattam a pálcikázást. Az ecetes földimogyorót egész ügyesen meg tudtam fogni, a csúszósabb gomba viszont még jelezte, hogy bőven van mit gyakorolnom!
A szállásra visszatérve bementünk még egy kicsit a bárba, s amikor nekiálltunk Négy a nyerőt játszani, egyből odajött a pincérlányka, aki előző nap is nézte már, hogy mit csinálunk. Úgyhogy először megtanítottuk erre, aztán amíg én a blogot kezdtem el írni, Dani még dámázni is tanította egy kicsit.
A vicces csak az volt, hogy megkérdezte, hol vettük a Négy a nyerő társasjátékot. És nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy innen, a polcról!
Viszont a karamellás tejes tea ma is nagyon finom volt! Meg fogom próbálni otthon is elkészíteni!