Karácsony Kínában

 Az első éjszakám, amikor nem aludtam jól! Tényleg, még nem is számoltam be a "lakosztályomról". Dani lakása egy hálószobából, ebédlővel összenyitott nappaliból és egy dolgozószobából áll, ahol ő a ruhaszárítót és a vasalóállványt tartja (ez utóbbit két székre állítva, mert különben derékfájdítóan alacsony neki.
Na, hát én e között a két berendezési tárgy között vettem ágyat magamnak a sarokrekamié egyik levehető ülőpárnájából, és az egyik díszpárnából, amit belehúztam a helyi mosoda zsákjába. Fő a komfortérzet! Nincs is semmi baj, remekül tudok itt aludni, de ez az 5 órai ébresztő kicsit nyugtalanított. Főleg, hogy Dani szobájában szólt a mobiltelefon, és azt már megfigyeltem, hogy nem igen ébred fel rá elsőre. Nálam meg nincs éjjeli lámpa, hogy sötétben megnézhetném, hány óra van. Ennek örömére aztán az egyik ébredésem után azt álmodtam, hogy ott ül az ágyam fejénél, a padlón, egy fiú, aki zseblámpával igyekszik leolvasni az óráját. Én is szerettem volna megnézni, de miután nem sikerült, felvettem a saját órámat, amelyik mellettem volt a padlón, megnéztem, megállapítottam, hogy 5 óra van, aztán megnyugodva visszafeküdtem aludni.
Ennek ellenére 5-kor sikeresen felébredtem, sőt még Dani is előbújt a barlangjából. Fél hatkor lent várt a taxi a ház előtt. 6-ra kint voltunk a vasútállomáson. A vonat meg 7:10-kor indult! Üldögéltünk a hideg fémszékeken és figyeltük, megpróbál-e már valaki áttörni a jegyellenőrző kapun. Egy ember tényleg megpróbált, de az autómata egyből rendre utasította. Nem csak pirosra váltó lámpával, de hangos sípolással is. Végül persze megérkezett az aktuális ajtón álló, aki ezúttal a vasúttársaság piros egyenruháját viselte, és árgus szemmel figyelt minket, hogy mindent megfelelően teszünk-e (a fémdetektoros vizsgálaton, már a várórészbe lépés előtt átestünk.
Kkínában hatalmas technikai fejlesztések vannak. Többek között ez a vonat is. Peking és Shanghai között közlekedik, 300 km/ órás sebességel, alig több mint 5 óra alatt megtéve az utat. És az egész olyan mint egy repülőgépen. Saját utaskísérőnk van (igaz, kaját nem osztogat - legalábbis a másodosztályon), kényelmes dönthető ülések, minden üléshez asztalka, reklámújságok, hányózacskó (!), Fényújság tájékoztat, hogy éppen mekkora sebességel haladunk (időnként a 308 km/órát is elértük, milyen a kiinti hőkmérséklet, … a többit, ami kínaiul volt kiírva, nem értetem. Óránként végigjárt a takarítónő egy nagy nylonzsákkal, és összegyűjtötte a szemetet, s még poziív diszkriinációban is volt részünk. Ugyanis egyszercsak nekiálltak ellenőrizni az utasok személyigazolványát, de amikor hozzánk értek, csak jelezték, hogy hagyjuk, nem kell. Mi meg nem erőltettük.
A szállást az interneten foglaltuk le, és amikor az útmutatást követkve a sikátorba kanyarodtunk, kcsit eggódva vártuk a hostel felbukkanását. Előte azonban még egy "történelem előtti" fekete szedán mellett kellet elhaladni, melyben a hátsósüléshez még kehajtható kis asztalkán pezsgő is járt. A múlt - kissé poros és kopott - visszaidézése.
Hostelünk, a Happy Dragon, kicsi, eldugott, de a recepciós beszél angolul, és a szoba fűthető. Mindkettő nagyon fontos szempont. Miután kicsit átmelegedtünk, és magunkra rétegeztünk néhány további ruhadarabot, elindultunk világgá - azaz sétálva elérhető helyszínek megtekintésére. Érdekes volt megfigyellni, micsoda különbségek vannak Peking és Shanghai között. Shanghai modern nagyváros, egy makro New York, Peking ezzel szemben egy némiképp felújított, kínai hagyományok szerint épült város. Az utcákon végig kínai díszíésű portálok, rengeteg pici, egyetlen helyiségből álló bolt - kevés külföldi.
Dani meghívott ebédre egy igazi kínai étterembe. A hat fogás között volt snidlinges rántottás kukoricalepény, földimogyorós kacsa, meleg, zöldségágyon párolt csirkehús (?), fekete gomba, zöldséges palacsinta. És újabb első lépés gyanánt pálcikával ettünk. Mindenkinek ajánlom, aki fogyókúrázni akar!
Elsétáltunk a Láma-templomhoz, amelyikről kiderült, hogy 4-kor bezárt, aztán a Konfucius-templomhoz, amelyik 5-kor, majd a Dob-toronyhoz, amelyik szintén 5-kor bezárt. Gyakorlatilag megnéztük, hogy mit fogunk megnézni később.
Addig élveztük a város nyüzsgését: Egészen más, mint Shanghai. Shanghai egy modern világváros, hatalmas felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal. Pekingben megmaradt a történelmi stílus is. Régi házak, kínai stílusú épületek, piros lampionos díszítés, rengeteg pici bolt utcahosszat. Időnként egy-egy sikátorba is betévedtünk, na, itt rájöttem, hogy az elektromos motoroknak is megvan a hátrányuk. Olyan hangtalanul közlekednek, hogy észrevétlenül mögéd tudnak lopakodni. Valamilyen okból nem szívesen használják a dudát - szemben Shanghaijal, ahol folyton dudálnak, akár szükséges, akár nem -, így csak akkor veszed észre őket, ha elsuhannak melletted tíz centire, esetleg fékeznek, ha pont eléjük lépsz. Nem arra mész, amerre ők kiszámították.
A többletrégetek ellenére is nagyon átfagytunk, úgyhogy két órányi séta után visszaügettünk, vonzó, meleg szobácskánkba. Dani egyből el is dőlt az ágyon, és álomba merült, én meg a blogot írtam, amikor egyszer csak kopogtak, és egy leányka jött, hogy meghívjon bennünket az esti ingyenes hot pot partyra. A hot pot olajban sült mindenfélét (hús, hal, zöldség, tészta) jelent. Az útikönyv szerint a pekingi hot pot sokkal lágyabb ízvilágú, mint a szecsuáni, de ez itt bitang erős volt! Ez azonban nem zavarta azt a két olasz srácot, akikkel összehaverkodtunk, és akik legalább négy tányérral ettek fejenként.

Dani szokás szerint az időjárás jelentést is szervírozta a reggeli beszélgetés mellé. Hurrá! Végre napsütés! Ami mindjárt pár fok többletet is jelent. Úgyhogy vissza is vettem a kiskabátomat. Ha már elhoztam! Ígaz, hoztam magammal más nyáriasabb darabokat is, de azokat legfeljebb plusz rétegként tervezem felvenni (bár az eredeti terv persze nem ez volt). A napi program továbbra is az volt, hogy felkeresek egy Carrefourt, harisnyanadrágot vásárolok télire azaz Pekingre. Megint kinéztem magamnak egy metrót, gondosan megnéztem, melyik kijáratot kell keresnem. Minden kijáratnak száma volt, csak ennek az egynek nem. De ha rámentem a egérrel, láttam, hogy nem csak kínai felirat tartozik hozzá, ez az egyes feljáró. Úgyhogy a mindent tudó profi világutazó nyugalmával szálltam ki a metróból. És nem volt egyes kijárat! A 2-sel kezdődött. Amelyikre persze nem emlékeztem, hogy hol is van. Nem baj, az elvem úgyis az, hogy valami érdekesség mindenhol van, és térképpel bárhová eltalál az ember. Csak elő kell venni a táskából. Elő kellene venni. Mert hogy kiderült, hogy csak ablak mögül van nyár, amúgy kemény tél van. Úgyhogy nagyon nem akaródzott kihúzni a kezemet a zsebemből, inkátt elindultam az orrom után. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból ennek ellenére nem találtam rá a keresett áruházra. Viszont nézegettem a házakat, az embereket, a forgalmat… Szeretek csak úgy sétálni, és ismerkedni egy idegen várossal. Főleg, ha megfelelő az időjárás. De mivel most nem volt az, hát egy naposabb folton mégiscsak előkapartam a térképet, és megállapítottam, hogy teljesen rossz felé járok. Visszasétáltam, és pont a metró feljáratánál meg is találtam az áruház komplexust. Illetve a hatalmas épület eddig is ott volt, de most már a Carrefour feliratot is megláttam a többi között. Gyorsan be is szivárogtam egy kicsit melegedni. Megvettem az áhított meleg harisnyanadrágot. Némi újdonság (nekem legalábbis), hogy a lábfej részének se orra, se sarka. Milyen igazuk van. Így legalább már nem tud kilyukadni - mivel nincs is minek.
Ha már itt voltam, elhatároztam, hogy kicsit körülnézek, hátha találok egy kreatív boltot. Egy ekkora plázában! Kilenc emelet (plusz két alagsor), minden emelet hatalmas alapterületű (szerintem nagyobb mint például a Westend), és tele van kis boltokkal - amelyeknek legalább a fele üresen áll. Mármint nincs kiadva. A másik fele is jobbára üresen áll, legalábbis vevőt alig-alig láttam bennük. Csak a H and M-ben (bocs, de egy Apple gépen írok, és nem tudom, hogy kell elővarázsolni a megfelelő jelet), meg a C and A-ban. A játék- és babaholmi boltok a 8. emeleten voltak (a 9.-en már csak a mozi meg a wellness kínálat), A mozgó lépcsők a szabad középső térre néztek, úgyhogy még a tériszony leküzdésére is jó gyakorlat volt. Csak barkácsboltot nem találtam. Úgy látszik, ez sem lesz olyan egyszerű feladat. De még nem adom fel.
Az áruházból kilépve úgy terveztem, hogy elsétálok a közeli parkba, és megnézem, mivel töltik a szabadidejüket a kínaiak. Hát mi mással, mint sárkányeregetéssel! Felnőtt, jobbára nyugdíjas korú férfiak (gondolom, a fiatalabb korosztály a munkahelyén van ilyenkor) hatalmas lelkesedéssel és szakértelemmel reptették a fantasztikus színű és alakú sárkányokat az egekig. És persze közönségük is volt, aki maga ugyan nem sárkányozott, de ontotta az okos tanácsokat. A sárkányák ennek ellenére - vagy épp ezért? - remekül repültek.
A sárkányröptető pázsittal szemben, egy betonplaccon zene szólt, különböző stlusú kínai zenével, és lelkes közép- és időskorú párok ropták a táncot. De nem ám csak úgy akárhogyan. Egészen bonyolult koreográfiákat láttam kibontakozni. Még olyan is volt, aki párja nem lévén, egyedül lejtette egy képzeletbeli párral. Férfi is, nő is. Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem táncoltak egymással. A válaszom, nemes egyszerűséggel: nem tudom. Lehet, hogy nem egymás esetei voltak. A park egyik részében, betonpadokon és főleg körülötte, rengeteg férfi tömörült. Csak férfiak! Ezért aztán én is csak egy kicsit óvakodtam közelebb, hogy megnézzem, mi folyik ott. Kínaiak kínai sakkoztak. Ez az eredeti sakkhoz hasonló, taktikai és stratégiai játék, és egyből azokat az időket juttatta eszembe, amikor Budapesten, például a Horváth-kertben, még voltak sakkasztalok, és lelkes sakkozók is mindig akadtak.
A park előtti betonozott téren egy női dobos csapat gyakorlatozott. Meglátásom szerint még a koreográfiát sem álították teljesen össze, mert eléggé összevissza lépkedték, meg látszólag nem nagyon tudták, kinem merre kell mennie, de a dobszólójuk már nagyon impozánsan szólt. És rettenetesen lelkesek is voltak. 40-60 éves nők, nyolcan, egy férfi irányításával, legalább egy órán át gyakoroltak (csak azért tudom, mert mielőtt bementem a parkba, már akkor is ott voltak).
Ismét találomra kiválasztott utcákon indultam el, remélve, hogy előbb-utóbb beleütközöm egy metróra utaló táblába. Így is lett, és közben megállapítottam, hogy érdekes szobraik vannak ezeknek a shanghaiaknak. Először egy hatalmas csiga nyűgözött le, amelyiknek a hátán (illetve házán) még egy kis csiga is volt. Aztán egy kútkáván üldögélő kócos hajú lánykába botlottam, aki mellett egy csokor virág hevert a földön, előtte meg, jó fél méterrel odébb egy 10 cm-es kisautó! Kiválóan alkalmas arra is, hogy ha valaki a leánykát nézi igézett szemmel, akkor közben keresztülessen rajta.
Eddigre már ismét úgy átfáztam, hogy nem bírtam rábeszélni magam arra, hogy a szokásos metrómegállónál egyel hamarabb szálljak le, gyalog sétáljak egy megállót. Inkább rohantam haza, mint akit űznek. A meleg szobába! Én ugyan emlékszem, hogy indulás előtt ránéztem a fűtésre, hogy ki van-e kapcsolva, ennek ellenére most bekapcsolt fűtés és meleg szoba várt (pedig a takarítónők tegnap jártak itt. Nem tudom, mi a rejtély megoldása, én mindenesetre nagyon megörültem a kellemes hőmérsékletnek.
Mikor kicsit átmelegedtem, nekiálltam csomagolni a négy napos pekingi útra. Igaziból nem azt volt nehéz eldöntetni, hogy mit vigyek, hanem hogy mit ne Végül szinte az összes ruhámat bepakoltam, abból a megfontolásból, hogy hideg esetén minél több réteg van, annál jobb. Még így is, Dani cuccaival együtt is, alig töltöttem ki a táska egyharmadát. Elkészítettem a szendvicseket, kiettem a hűtőből, ami megromlott volna ennyi idő alatt - tejet, meg főtt ételt - szóval csupa olyasmit csináltam, amit otthon is tettem volna egy pár napos utazás előtt.
Közben hazajött Dani, teljesen felajzva. Nem csak a határidős munkáját sikerült váratlan gyorsasággal, egy bravúros huszárvágással befejezni, de az esti, előkarácsonyi céges bulin is nagyon jól érezte magát. Két szám erejéig fellépett a zenekaruk, aztán dealer volt a texas hold'em pókerbajnokságon, és még a sörivő és söröspohár pöckölő versenybe is benevezett, ahol csak egy hajszállal maradtak le a végén a győztes csapat mögött.
Igyekeztünk korán ágyba bújni, de hiába, megint éjfél lett belőle. Pedig másnap 5-kor kellett kelni. 

Igen, majd arról is szó lesz, hogy milyen téren tettem meg az első lépésemet, de kezdjük előbb egy kis dicsekvéssel. Dani beesett az ajtón, megörült a vacsora szó hallatán, egyből nekiállt melegíteni. Mondom neki, ha megkóstolta, nyilatkozzon, hogy eltegyem neki a maradékot holnap vacsorára, vagy megehetem. Mire a válasza az volt, hogy látatlanban is nyilatkozik, hogy kéri a maradékot is!
Csak minimálisan von le a mondat értékéből, hogy:
1. elege van már a földimogyoró kenyér vacsorából
2. rögtön hozzátette, hogy holnap úgysem lenne ideje ebédelni menni, ezért viszi be ebédre.
Hiába, az éhség a legjobb szakács. Bár közvetlenül utána én is ott vagyok (valahol) :- )
Van itt Daninak egy Expo-térképe, amin mindenféle rajzok jelzik a fontosabb/érdekesebb helyeket. (Sajnos olyan apró betűkkel, hogy csak nappali világosságnál tudom elolvasni. Akkor meg általában megfeledkezem arról, hogy tanulmányozzam. Az útikönyv ugyanis a Jade-templomon és a Bundon (folyóparti sétány) kívül gyakorlatilag semmi mást nem ajánl, így saját kútfőből kell kreatívnak lennem, és rátalálnom a látnivalókra.) Megláttuk a China pavilont, és Daninak rémlett, hogy érdemes megnézni. Rákerestem a neten, azt írják, hogy az expora összeállított kiállítás ugyan májusban már bezár, de utána állandó kínai kiállítás lesz benne (a múltban, jövőidőt használva – én meg elhittem nekik). Úgyhogy elindultam felfedezni az expót – a térképén (mivel az expóra készült) számos egyéb érdekes hangzású pavilon is fel volt sorolva.
Nem tudom, meséltem-e már a metrókról. Sok van belőlük, és nagyon szervezettek. Minden vonalnak más a színe, és ez a szín remek irányadó. Az átszállásoknál ilyen színű (és nevesített is) nagy nyilak jelzik a padlón, hogy merre kell menni, az állomáson és a kocsikban is ilyen színű az állomás soroló diagram, sőt még a kocsik ülései is ilyen színűek. Így, ha éppen nem tudnád, melyik vonalon haladsz, hát gyorsan ellenőrizheted.
Az állomások nevét angolul is bemondják. Igaz, hogy aki nem perfekt az angolul leírt betűk kínai kiejtésében, időnként zavarba jöhet, de egy idő után rájöttem, hogy egyrészt itt érdemes és lehet számolni a megállókat (nem úgy, mint a busznál), másrészt az átszállási lehetőségeket érthetően mondják, tehát az alapján, hogy most éppen a 3-as és 7-es vonalra lehet átszállni, azt is be tudom tájolni, hogy éppen melyik állomáson vagyok. Végszükség esetén pedig, ha elég koncentráltan és tanácstalanul bámulok a megállók táblájára – ez történt ma -, akkor egy utas megmutatja, hogy éppen melyik állomáshoz közeledünk. Kipróbáltam, működik!
Miután az ember sikeresen észlelte a megállóját, és kiszállás közben megküzdött a minden várakozás és udvariasság nélkül az ajtó nyitása után azonnal beszállók sűrű tömegével (farkastörvények uralkodnak), jön a következő kaland. A legtöbb metrómegállónak több, akár 16 kijárata is van. És persze mindegyikkel máshol érsz felszínre. Mivel van, hogy 10 percet is gyalogolsz, amíg eljutsz a kívánt (?) helyre, nagyon nem mindegy, hogy merre indulsz el. Mert ha rossz kijáraton mész fel, akkor keresheted a térképen, hogy hol is vagy (a térképen ugyanis a kijáratok nincsenek feltűntetve (az enyémen legalábbis), így aztán egy viszonylag nagy sugarú kör minden útkereszteződését végigolvashatod, hogy rájöjj, hol is állsz. Az viszont tény, hogy az utcák, a kereszteződésekben jól ki vannak táblázva. És azt is a javukra kell írni, hogy a metrólejáratokat is már messziről vezetve jól kitáblázzák – megkönnyítve a kóválygó turisták dolgát.
Rutinosan, már otthon a google-ban megnéztem, hogy melyik kijáraton kell kijönnöm. Persze akkor még mindig ott van a kérdés, hogy ha már a felszínen vagyok, merre induljak. Most elsőre a jó irányt választottam, s egy idő után már a pavilont is megláttam. Nehéz is lett volna eltéveszteni, hatalmas, piros gerendás épület a sok egyforma szürke betontömb között.
A kapuhoz érve azonban két Cerberusba ütköztem, akik elpantomimezték nekem, hogy a bejárat pont az átellenes oldalon van.
Érdekes amúgy megfigyelni, hogy milyen bőkezűen bánnak a munkaerőkkel. Általában mindenhol legalább ketten állnak egyszerre, az olyan helyeken meg, ahova ép eszű embernek eszébe sem jutna bemenni, de ha mégis bemegy sem tud semmi bajt csinálni, egész biztosan legalább négyen állnak, hogy minden behatolást megakadályozzanak.
Szépen lassan körbegyalogoltam a fél expó területét. Lepusztult, üres placc, néhány elhanyagolt, lerobbant építménnyel, fülkével, konténerrel. A szél kergeti rajta a szemetet. Az egész gondosan körbe van kerítve – és átlag 20 méterenként áll mellette két egyenruhás, hogy … hogy miért is? Nem tudom. Dani szerint azért, hogy ne legyen munkanélküliség.
Hamar észrevettem, hogy már közeledem a bejárathoz, ugyanis ott ugrásszerűen megnőtt a valamit kínálók száma. Képeslapot, emléktárgyakat, belépőjegyet… Ez utóbbira persze szükségem volt, de szerettem volna megnézni, hogy ténylegesen mennyibe kerül a belépő, azon kívül a sajtóigazolvány nevű varázslatban is bíztam. Ráadásul egy franciaországi Picasso-válogatást kínáltak végig a kerítés mentén, amit nem szándékoztam megnézni, én a kínai kultúrára voltam éppen beállítódva. A China pavilonhoz vezető kaput elállták a jegyet kínálók és az őrök. Pénztárat viszont egyáltalán nem láttam, így – nevezzetek akár gyávának – inkább továbbmentem, gondoltam, először megnézem a Moon boatot, mert az is ki volt plakátozva, s közben más szögből is szemrevételezem a helyzetet.
Még mindig a kerítésen kívül haladva, de végül egy szabad kapuhoz érve, bejutottam a volt Expo területére. Hurrá! Elsétáltam a nepáli pavilon mellett, amelyik nagyon szép, hagyományos nepáli stílusú(nak látszó) elhagyatott épület, nylonba burkolt oszlopokkal – szigorúan körülkerítve. A Moonboatba viszont be lehetett menni, de jegyvétel előtt azért szerettem volna megtudni, mégis mi a csudáról van szó. Találtam is egy táblát rengeteg kínai és némi angol információval, ahol elolvashattam, hogy ha már bent vagy és szédülsz, akkor kis időre hunyd be a szemet, és rokkantak csak a saját felelősségükre látogathatják, és egy jeggyel csak egyszer lehet megnézni az előadást. Úgyhogy a rengeteg eszemmel kisakkoztam, hogy Imax-moziról van szó.
(Azóta az internetről már megtudtam, hogy ez volt a szaud-arábiai pavilon, amelyet egy kínai származású ember tervezett, kívülről a félholdat, belülről a sivatagot szimbolizálta (datolyapálmákkal, beduinsátorral), és a világ legnagyobb Imax-mozija van benne. A világkiállításon 8 órás sort kellett állnia, aki be akart jutni, s most újra megnyitották, hogy – főleg a shanghai – érdeklődök végre bejuthassanak. (A jegyvásárláshoz érvényes igazolványt kell felmutatni!)
Közben viszont találtam egy pénztárat is, ahol gyakorlatilag senki nem állt sorban, így odaballagtam, és - egy tett többet ér ezer szónál – lazán meglobogtattam a sajtóigazolványomat. A kisasszony elkezdte nézegetni, aztán megmutatta valakinek, aztán odahívott egy másvalakit, aztán a számítógépen nézett valamit, aztán végre megkérdezték (angolul), hogy mit is szeretnék megnézni. Mondtam, hogy a China Pavilont. Ja, az nincs nyitva, volt a megkönnyebbült válasz. Ennyit erről.
A nap második programja egy másik Carrefour felderítése volt (mivel a meleg harisnyanadrág egyre súrgősebbé vált. Itt azonban már csak a megálló nevére emlékeztem, a kijárat számára nem. Így aztán, ahogy várható is volt, nem találtam meg az áruházat. Találomra elindultam valamerre, és hirtelen a kínai negyedben találtam magam. Csupa kínai, egyetlen külföldi (én), lepukkant házak, bazárszerű boltocskák – jobban megbámultak, mint annak idején a new yorki Harlemben. A terv az volt, hogy megkerülöm a háztömböt és visszatérek a metrómegállóhoz, de aztán a sárga kockák (Óz, a nagy varázsló), amelyek itt kék táblák, hirtelen felbukkantak és elvezettek egy másik metrómegállóhoz.
A télikabátomnak hála egész jól éreztem magam (csak a nadrágom szára volt térdig átnedvesedve), és a kezemet nem győztem zsebre dugni. Úgyhogy hazafelé nem szálltam le egy megállóval előbb a metróról, ahogy terveztem, hanem igyekeztem a be a meleg lakásba.
Hogy készül a húsos palacsinta egy legénylakásban? Végy egy wokot (miután kietted belőle, amit főztél, a maradékot ügyesen felhalmoztad egy tányérban, és elmostad az edényt) meg egy villát. Ezzel helyettesítetted is a keverőtálat meg a robotgépet, most már csak az a feladat, hogy a villával egyenletesen és karcolás nélkül elkeverd a lisztet, tejet meg a többi hozzávalót. Szerencsére akadt egy merőkanál, bár ezek után már akár a teáscsészével is adagoltam volna a tésztát.
Este 6 után randevúm volt Danival. Ugyanis Toastmaster-klubba készült, és engem is meghívott. Azt már csak a metrón mondta, hogy a „Lets speak our guests” résznél majd nekem is ki kell állnom, és max. 30 másodpercben bemutatkoznom. Persze egyből elkezdtem fogalmazni a beszédemet, amelynek teljes mondanivalója nagyon frappánsan, az „Üdv, Dani anyukája vagyok Magyarországról”-ban teljesedett ki, de a színpadra lépésre még várnom kellett.
Érdekes volt végre élőben is látni, amiről eddig csak Dani meséiből hallottam. Sorba jöttek a különböző „szereplők”, az időmérő, a különböző értékelők, az „ő-ő-ő számláló”, a nyelvtani tanácsadó… a cél, hogy minél több embert megmozgassanak, és főleg megszólaltassanak. Mindenki egy kis beszédben mondja, el, hogy mi a feladata, aztán a rendezvény végén beszámolnak, hogy mit végeztek. Például az ö-zéseket számláló statisztikaszerűen felsorolja, hogy melyik beszédben hányszor hangzott el ez a töltelékszó. Nem a számlálás a nehéz feladat, hanem az, hogy az ember kiálljon a többiekkel szemben, és összefüggően és érthetően elmondja a mondókáját. A Table speaking részben a témavezető kérdéseket dobott fel, amire max. 5 perces monológot kellett rögtönözni – lehetett jelentkezni, de ha nem volt jelentkező, akkor csak úgy kiszólított valakit, akihez nagy valószínűséggel passzolt a téma.
A második részben aztán már előre megírt beszédek voltak. Itt (is) lépett színre Dani. Nekem – részrehajlás nélkül – nagyon tetszett. Lendületes volt, én a humorát is szeretem és értem, jó volt a testbeszéde, és még meg is mutatott magából egy-két dolgot a beszédével. A bevásárlással kapcsolatos ellenérzéseiről beszélt, illetve arról, hogy mennyire nem szereti, ha leszólongatják – aztán elmesélte, hogy jött rá arra, hogy nem automatikusan kell megélni egy ilyen helyzetet, hanem mindig a valós igények szerint. Azaz, ha tényleg akar valamit venni, akkor igenis kihasználhatja az ajánlatokat, nem a „Köszönöm, nem! Köszönöm, nem!” automatizmust kell alkalmazni. Sőt, még egy jó pár évvel ezelőtti közös karácsonyi kalandunkat is felemlegette! Érdekes volt visszaemlékezni rá, és meg is lepődtem, hogy ő mi mindenre emlékszik.
Kellemetlen meglepetés volt viszont, hogy amikor a szünetben beszélgettem egy-két emberrel, senki egy szavamat sem értette. De konkrétan egy szavamat se! Megkérdezték, mikor érkeztem, mondtam, hogy egy hete, erre válaszolt valami abszolút oda nem illőt. Kérdezték milyen az idő Magyarországon, mondtam hogy ugyanilyen mint itt. „Á, szóval ott sokkal hidegebb van!”
Ezek után, valószínűleg, a bemutatkozó beszédemből sem értettek semmit, pedig a tervezett mondatot még azzal is kiegészítettem, hogy három hétig maradok, és itt töltöm a karácsonyt Danival.
Eddig még ment is a dolog, csak az volt a nehéz, hogy fejezi be az ember. Valahogy mindig kívánkozik még valami az utolsó mondat UTÁN is. Még szerencse, hogy a speaker nem zavartatta magát attól, hogy én még hebegtem valami félmondatot, egyszerűen kezet fogott velem, és „lezavart” a színpadról. Én meg megveregethettem a vállamat, hogy megvolt az első toastmasteres beszédem. Mert hogy mindenki így kezdi – egy harminc másodperces bemutatkozással, rengeteg lámpalázzal, és egy csomó bakival.

Itt egy kis válogatás az eddigi képekből. Valamiért az internet nem enged be a Picasa-albumomba, így a teljes képanyag egyenlőre nem érhető el. Érjétek be most ennyivel. (Elnézést kérek a képek közti nagy hézagokért, még nem vagyunk egy hullámhosszon, és így, éjfél felé már nincs energiám tovább kísérletezni.)

Karácsonyi dekoráció

 Buddhista kolostor - kívülről

 "Tipikus" kínai

 Kolostor belülről

 Az okostelefon mindenhova elér!

 Kínai felirat, "fűbe vésve"

 Díszkáposzta dekoráció

A cím ne tévesszen meg senkit. Nem kulináris élvezetekről és autentikus receptekről lesz szó. Bár egy kicsit talán mégis. Eredendően viszont egy főzni nem szerető férfiember végletekig leegyszerűsített (vagy fel nem turbózott) konyhájáról beszélünk.
A berendezés alaptartozéka volt néhány lapostányér (három különböző méretben), teáscsészikék csészealjjal, kis tálkák, evőeszköz, evőpálcika és porcelán leveses kanál, egy lábos (amiben Dani tárol valamit), egy serpenyő és egy wok, egy kés, egy bárd, egy késélező, egy lapos szedőkanál, egy deszka és néhány pohár. Valamint egy vízforraló és egy kenyérpirító.
Ehhez az elmúlt 4 hónap során hozzájött még egy jumbo-bögre és … és más semmi.
Én, egy régebbi tapasztalatomból okulva paprikával, borssal és majoranával felszerelkezve érkeztem.
Úgyhogy ma, amikor elindultam bevásárló körútra, hogy estére finom ízekkel lepjem meg a kicsi fiamat, már csak néhány apróságot kellett beszereznem. Úgy mint rizst, krumplit, zöldségeket, húst, olajat, tojást, tejet, lisztet (húsos palacsinta a rendelés), sajtot, sonkát, instant levest (mert azért mindennap nem főzök), a magam örömére mézet is. Mondom, tényleg csak apróságokat.
Persze a boltig is el kellett jutni. Reggel már esőre ébredtünk. Igaz, tegnap reggel az időjárás előrejelzés még négy napos napsütést jósolt, de – mint Dani bölcsen megállapította – az előrejelzés itt napról-napra változhat. És változik is. Ma már két napos esőt emlegettek.
Mivel úgyis bejött egy fordítás, gondoltam a munka mellett a mai fő program a Carrefour felderítése lesz. Így hívják az itteni „Tesco”-t. Persze ez is valamilyen nyugati cég, ha jól tudom, francia.
Dani utasításait követve elballagtam a buszmegállóba. Közben a motorosokat figyeltem. A kismotor itt teljesen elfogadott népi közlekedési eszköz. Kevés műszaki ismeret birtokában megkockáztatom azt a kijelentést, hogy villanymotorral működnek, mivel kivétel nélkül mindegyik hangtalanul suhan el mellettem. Lehetnek egy, két sőt több személyesek, riksa szerű hátsó üléssel, vagy „fagylaltos kocsi” első résszel. Használja őket öreg, fiatal, férfi, nő, üzletember és földműves. Csak annyi a különbség, hogy az üzletasszony kosztümben ül rajta, és egy esernyőt tart a feje felett, a nép egyszerű gyermek meg 6 nagy tartály vizet egyensúlyoz közben az ölében.
Esőben a legtöbben egyen motoros esőkabátban feszítenek, de láttam a motor fölé kifeszített sárkány szerű ponyvát is. Jó pofa, színes, vidám. Hogy mennyire véd, azt nem tudom.
Gyalogosként persze az is érdekelt, kinek milyen jogai vannak az úton. Az autósokkal nem volt gond, ők nagyjából betartják a közlekedési lámpák szabályait, a motorosok, kerékpárosok viszont minden törvényen felül állnak. Ahol nincs saját, elkerített sávjuk, ott ide-oda cikáznak az autók között (néha ott is, ahol van), bármelyik pillanatban képesek U-alakban visszakanyarodni, olyat is láttam, hogy egy motor két sor autó között a forgalommal szemben haladt. A belvárosban annyival más a helyzet, hogy – nyilván a nagyobb forgalom miatt – forgalomirányítók állnak a kereszteződésekben. Na, nem középen, mint régen a rendőr, hanem részben a zebráknál, hogy a renitens gyalogosokat megrendszabályozzák, részben meg a zebrák előtt, ahol oroszlánszelidítőket is megszégyenítő bátorsággal tartják vissza a két kerekűek ugrásra kész tömegét, amíg a lámpa zöldre nem vált. Már csak egy ostor hiányzik a kezükből, hogy teljes legyen az illúzió.
A buszmegállóban az orrom előtt ment el a busz. Igazság szerint még elérhettem volna, ha tudom, hogy integetni kell. De mivel elbambultam, és nem tanúsítottam ráutaló magatartást, lassítás nélkül továbbhajtott. Így aztán volt alkalmam tanulmányozni a menetrendet. Csak tanulmányozni, megérteni nem. Ugyanis két járatszámon és egy telefonszámon (?) kívül minden kínaiul volt. Még a menetrend is!

A három menetrend szerinti járatból is csak kettőnek volt európai száma is, a harmadikon csak kínai jelek szerepeltek.
A buszra szállva „fizettem” a „bérletemmel”, aztán kiguvadt szemmel próbáltam felismerni az azonosítási pontokat. Mivel a busz csak hébe-hóba áll meg, és az ablak is párás volt, így a megállók számolása nem volt járható út - erre nézve amúgy sem kaptam megbízható információt. A kalauznő viszont felettébb értelmes volt, és az egyik megállónál jelzett nekem, hogy szálljak le. Előtte ugyan semmit nem beszéltünk egymással, de úgy látszik rám volt írva – „hülye külföldi, a külvárosban, csakis a bevásárló központba mehet”.
Deja vu érzésem volt. A 80-as években Kubában, Havannában is hasonlóképpen jártunk. Vadul próbáltuk követni a térképen a busz útvonalát, gyér sikerrel. Mindenesetre még messze nem ott jártunk, mint a busz, amikor az egyik megállónál lecövekelt és percekig csak állt. Mint tudjuk a kubaiak nyugodt, türelmes, nem sietek sehova emberek. Azért a végén csak megunták ők is, és a sofőr határozott mozdulatokkal letessékelt bennünket a buszról. Mi ugyan nem akartunk menni, de a harmadik felszólítás után csak lekászálódtunk. És láss csodát, néhány lépéssel odébb ott volt az állatkert bejárata, ahova igyekeztünk.
Úgy tűnik, a turisták világszerte jól kiismerhető állatfajta.
A Carrefour hatalmas – és tele van kínai áruval! Nem csak a feliratok kínaiak, hanem a tartalom zöme is. Ennek megfelelően viszonylag ritka volt az ismerős. Még a zöldséges pultnál hagyján, ott majdnem minden kitett áruval köszönő viszonyban voltam – bár a gyümölcsök között már volt néhány, amelyikkel meg tudtak volna fogni.
A vizek élővilága is képviseltetve volt – nem csak filézett tonhal és füstölt lazac formájában, de akváriumban és terráriumban is. Az egyik üvegtartályban HATALMAS békák ücsörögtek. Nagyobbak voltak, mint a két öklöm együtt! Egy másikban meg vízisiklók lustálkodtak. Abból gondolom, siklók voltak, és nem angolnák, mert majdnem mindegyik a víz felett tartotta a fejét. Igaz, nem sokáig nézegettem őket.
Na, de a csomagolt árukat! Azokat aztán igen. A legtöbb felért egy felettébb bonyolult rejtvénnyel. Mi van benne? Mekkora a súlya? Mennyibe kerül? És főleg – mire való? Azt hiszem, kell még ide tennem néhány tanulmányutat! Főleg, mivel ma főzés közben megvilágosodtam, hogy hol máshol tanulhatnék meg kínait főzni, ha nem itt, ahol minden alapanyag kéznél van!
Érdekes módon, az eddigiekkel ellentétben, itt messze nem tapasztaltam szolgálatkészséget. Eddig még mindenki mosolygott rám, igyekezett megérteni, udvarias volt, segített. Itt a boltban viszont ezt már csak a vevőkről mondhatom el, a személyzetről nem. Lehet, hogy az egyen nagyáruházak kinevelik az egyen vevő-utáló alkalmazottakat?
Állok a mérleg előtt, kezemben a zacskó kimért rizzsel, de nem tudom, hogyan kell beárazni. Nézek jobbra, nézek balra, senki nem foglalkozik velem. Végre megszólítok egy vevőt, élénk taglejtésekkel kérve, mutassa már meg, mit kell tennem. Hát azt, amit gondoltam – szerezni egy hivatalos személyt, aki majd beárazza. Szólt is egy leányzónak, aki a szomszéd pultnál tevékenykedett, hogy jöjjön már ide. A válasz olyan nemzetközi volt, hogy még én is megértettem: „Mit képzel, én nem azon a részlegen vagyok, tessék az illetékes kollégához fordulni!” A vevő becsületére legyen mondva, nem hagyott magamra, hanem addig próbálkozott különböző alkalmazottaknál, hogy a végén valaki csak odajött, és méla undorral ráragasztotta a címkét a zacskómra.
Tegnap, a belvárosban sétálva, megállapítottam, hogy üdítően kevés a karácsonyi dekoráció mind az utcán, mind a boltokban.
Itt a Carrefourban már sokkal erőteljesebb volt a hatás(növelés). Piros-arany színű dekoráció, piros lampionok, a pénztárosok és a biztonsági őrök kínai jelekkel kihímzett, fehér prémes piros szaténmellénykékben pompáztak.

Sajnos amikor a lampion után az embereket is le akartam fényképezni, egy biztonsági őr észrevette, és az orromra koppintott, hogy nem szabad. Mintha ipari kém lennék!
A pénztárnál is kellemetlen meglepetés ért. Az még csak hagyján, hogy a bankkártyámat nem fogadta el a rendszer (volt nálam készpénz is), de kiderült, hogy a cukkinit elfelejtettem beáraztatni (ez egy másik részlegen volt, ahol többféle zöldséget pakoltam a kosaramba, és azt elfelejtettem odaadni a leányzónak, aki megvető arccal lefóliázta és rácsapta a címkét a többire). A legtöbb boltban ilyenkor kerítenek valakit, aki visszaviszi beárazni, vagy szólnak, hogy menj vissza. Ez a Mikulás-anyó viszont (pedig még piros sapkája is volt!) egyszerűen csak félrehajította, és nem foglalkozott vele tovább.
Annyi jó volt csak a dologban, hogy a cukkini nélkül is olyan nehéz volt a táskám, hogy alig bírtam megemelni – kicsit elgaloppíroztam magam, gondolván, nem mindennap járok erre.
Elballagtam a buszmegállóig – az eső meg csak esett és esett. A busz meg csak nem jött és csak nem jött. Olyannyira, hogy végül beszédbe elegyedett velem egy kínai nő. Az esernyőjét a fejem fölé tartva nekem panaszolta el, hogy milyen régóta vár már, és milyen kiszámíthatatlan a buszközlekedés, és lehet, hogy már megint valami baleset volt valahol, ráadásul ugye még az eső is esik… Persze lehet, hogy nem szóról szóra ezt mondta, de a szituáció erre engedett következtetni.
Végül kb. fél óra várakozás után csak megérkezett a busz, utasokkal tele. Azért még mi is felpréselődtünk. Érdekes ez a jegykezelési rendszer. A középső ajtónál van az érvényesítő masina meg egy kalauznő, aki figyeli, hogy mindenki odanyomta-e a kártyáját, illetve jegyet is ad el. Odafelé még nem voltak sokan a buszon, így aki nem a középső ajtón szállt fel, annak csak odanyújtotta némi tornáztatással mobil leolvasó egységet. Két készséges ember, két egymás felé nyúló kéz – és jegy és leolvasó egy forró pillanatra összeér.
Visszafelé, a tömött buszon ez a következőképpen zajlott: felszállnak az utasok a középső ajtón, érvényesítik a jegyüket (vagy sem), aztán eltorlaszolják a „folyosót”. A kalauznő a fejek felett látja, hogy néhányan az első ajtónál is felszálltak, elindul hát a leolvasójával a tömegen keresztül utat törve, hogy beszedje, ami jár. Azután visszakönyökli magát a székéhez, leül – és már ott is vagyunk a következő megállónál, ahol minden kezdődik elölről.
Én mindenesetre a harmadik vesémbe könyöklés után leszálltam – mivel pont beértünk a megállómba :- )
És igen, éreztem, hogy hazaérkeztem. A kapuban mosolyogva fogadott a portás, az épület előtti pultnál az ajtónálló. Sőt, amikor látta, hogy mindkét kezem tele van táskával, rohant hogy nyissa az ajtót. Amelyet belülről éppen a takarítónő tisztogatott, de amikor meglátta, hogy érkezem, ő is eldobott rongyot, létrát, seprűnyelet, és már tárta is ki az ajtót. Aztán egész a liftig elkísértek, hogy lássák, boldogulok-e. Hát igen, EZT nevezem kiszolgálásnak!
Még tegnap kaptam egy nagyobb fordítási munkát, amit – bolond fejjel – el is fogadtam. Korán reggel is már azon dolgoztam, és a boltból hazaérkezve is rögtön nekiestem – miután körbeteregettem a lakást az átázott ruháimmal. Aztán egyszer csak jött az értesítés, hogy bocs, de mégis másnak adták, csak nekem elfelejtettek szólni. Úgyhogy, egyből én is eldobtam laptopot, billentyűzetet, és mentem a konyhába relaxálni (a munka majdnem fele elkészült már!).
És most vissza is kanyarodhatunk a kínai konyhához. Ahova az alapanyagok mellé már csak kreativitás kell. Mert nincs: fakanál, tálak, cukkini! SÓ!!!
Még szerencse, hogy a lakópark bejáratánál is van egy kicsi (ámde annál drágább) boltocska. Úgyhogy vissza a már félig-meddig megszáradt nadrágot, kabátot, cipőt, és irány a bolt. Ni-hao, köszöntöm a folyosón a takarítónőket, ni-haó udvariaskodunk a liftbe beszálló biztonsági emberrel, ni-hao, üdvözöljük egymást az ajtónállóval, a portással, az eladóval. A kicsi bolt sokkal inkább delikatesz üzletnek bizonyult, de azért a harmadik körbejárás után csak megtaláltam a sót egy alsó polcon, a kekszek, csokoládék, üdítőitalok tömkelegében.
Visszafelé ismét bensőségesen üdvözöltük egymást a korábban felsoroltakkal (ezért is jegyeztem meg ilyen jól, hogy mit kell mondani).
Közben az ízek – póréhagymás rizses hús készül – félig már összeértek. Még egy kis sós lé rá, újból felfőzni, fedél rá – aztán már csak várom Danit és a fenséges kreációnak szóló lelkes ujjongást.

A bejárati ajtóra egy igen hasznos lista van kitűzve, melynek az a funkciója, hogy segítsen észben tartani Daninak a mindennapok legfontosabb kellékeit – úgymint kerékpárlakat, nadrágcsíptető és társai.
Ami engem illet, rám a kulcs, közlekedési és lakáskártya vonatkozik – kiegészítve a lakcím-kártyával, taxikártyával, útlevéllel, illetve a mai teendőkhöz még Dani magyar útlevelével és kínai személyazonosító igazolványával, sok pénzzel és a jegyvásárláshoz szükséges tace-paoval.
Nos, nézzük sorban. A kulcs ugyebár érthető. Az egyetlen plusz, hogy hiába van kívül is kilincs az ajtón, mégis csak kulccsal lehet benyitni a lakásba, tehát még akkor sem praktikus kulcs nélkül kilépni az ajtón, ha csak a szemetesig megyek.
A közlekedési kártya egy feltölthető „jegy”. Valahányszor az ember bemegy a metróba vagy buszra száll, a leolvasóhoz kell érinteni a kártyát, aztán ki- illetve leszállásnál szintén. A rendszer aztán a megtett távolság függvényében von le több kevesebb RMB-t (ez a nemzeti valuta (renminbi) – ami amúgy jüan és a kisfia, csiao; logikus, nem? - rövidítése. A metrónál legalábbis. A busznál lehet, hogy csak egyszer kell csippantani, ez majd holnap kiderül. (Dani utasítása erre vonatkozóan: Figyeld a többieket!)
A lakáskkártya nem csak az épületbe való bejutáshoz szükséges, de a liftnek is meg kell mutatni. Ha a liftek nagy istene kegyes hangulatban van, akkor kivilágítja a -2 (mélygarázs) és a jogos emelet gombját (ami a mi esetünkben a 10. Ámbár lehet, hogy ez csak a 9., mivel ma az áruházakban is folyton azért tévedtem el, mert a földszinttel kezdtem a számolást.). Induláshoz meg kell nyomni a megfelelő gombot – szigorúan csak a kivilágítottak jöhetnek számításba. (A liftek nagy istenét egyébként azért emlegettem, mert ma délután hiába mutattam meg a kártyát a rendszernek, először csak a mélygarázsba akart leengedni. Hogyisne, hogy aztán még két emelettel többet kelljen gyalog felcaplatnom! Szerencsére, amikor harmadszor is elhúztam az orra előtt a kártyát, végül jobb belátásra tért.)
A lakcímkártya már nem hivatalos – egy kartonlap csak, amire gondosan felírtam a lakáscímünket. Bár Dani szerint nem sok értelme van, mert az itteniek zöme nem csak nem beszél angolul, de még a latin betűket sem olvassa. Úgyhogy, ha mégis eltévednék, a legjobb a Century Parkot emlegetni, különböző hangsúlyokkal, és egyre hangosabban – mint tudjuk, a más nyelven beszélő emberek szövegértése a hangerővel arányosan növekszik (lásd amikor honfitársaink magyaráznak magyarul külföldieknek). A Century Park itt van a szomszédban, az erkélyünkről pont rálátni. Csak még azt nem sikerült kiderítenem, hol van bejárata, mert az egész gondosan körül van kerítve – ugyanis fizetős.
Eltévedés esetén a végső menedék a taxikártya. Ezt Dani adta, azzal, hogy mutassam meg a sofőrnek (és ha mégis értetlenül vonogatja a vállát, akkor tegyem még hozzá, hogy Century Park, Century Park, CENTURY PARK…), és akkor hazahoz. Azt nem tudom, mi áll a kártyán, mert nekem (is) kínaiul van.
Persze úgysem fogom használni, mert térkép is van nálam, bár ezt nem soroltam fel. Viszont a szorgalmas hajtogatással már sikeresen el is szakítottam az egyik hajtás mellett. Ami nem nagy baj, mert ingyen térkép, viszont mégis nagy baj, mert ilyenhez itt elég ritkán lehet hozzájutni.
Mi van még? Ja, Dani papírjai. Azok meg azért kellettek, mert itt a vonat/repülőjegy váltáshoz is elkérik az igazolványokat.
Az internet szerint a pályaudvaron elméletileg van angol nyelvű kassza is, a biztonság kedvéért azonban szerkesztettem egy plakátot, amelyen a legfontosabb számok szerepeltek: a járat száma, indulási és érkezési időpont, az utazásunk dátuma és 2x (azaz kettő darab).
Ez az új pályaudvar a város átellenes végében épült, viszont pont a mi metróvonalunk utolsóelőtti állomása, így minden bonyodalomtól mentes volt az odatalálás. Kb. háromnegyed órát metróztam, közben egy vidéki család szórakoztatott. Papa, mama, másfél év körüli gyerek. Először arra lettem figyelmes, hogy a papa milyen sokáig utazott sima, teletalpal guggolással, a hátát egy kapaszkodórúdnak támasztva. Aztán azt figyeltem, mivel igyekszik lekötni a mama a gyerek figyelmét. Közben próbáltam kitalálni, hogy veszekednek-e egymással, vagy csak az arcberendezésük és a hanghordozásuk tűnik olyan haragosnak. Egy idő után elkezdtek mutogatni valamit a gyereknek, és jókat nevetgéltek hozzá. Sajnos néhány utas elvette a kilátást, így nem láttam, min mulatnak ilyen jót. Azt viszont megláttam, hogy az egyik táskában kidőlt valami, átáztatta a táska alját, és jókora tócsát hagyott maga körül. Sőt, a tócsából egy egész kis patak eredt, és folyt végig a vagonon. Miután a gyermek ügyesen beletapicskolt, anyukája felállította babucit maga mellé az ülésre. Aztán a papa karra vette, mert nagyon bömbölt, anyuka meg a táskákkal kezdett foglalkozni, maga mellé helyezve őket – de semmi izgalom, mert a végén beleült a tejfoltba, úgyhogy megkímélte ettől az utánuk következő utast. És amikor apuka visszaért a gyerekkel, az is kiderült, hogy mivel szórakoztatták magukat korábban – hát a tőlük eredő víz(?)folyással!
(Hazafelé, szintén a metrón, egy húsz év körüli lányt figyeltem, aki az üdítő szívószálának celofán borítását dobta le minden szívfájdalom nélkül a padlóra. Ezek után az a csoda, hogy nagyjából mégis tiszták a metrók.)
Az állomás hatalmas! És a vonatok a 3. emeletről indulnak! Azt már nem tudtam megnézni, hogy hány vágány van, mert közben volt a biztonsági beléptető rendszer. Mindenhol van. Metró bejáratnál, néhány áruházban is – elvileg minden táskát átvilágítanak, gyakorlatban viszont a legtöbb ember rá sem fütyül az alkalmazottra, aki ékesszóló karmozdulatokkal jelzi, hogy táskákat tessék a futószalagra tenni. A katonás társadalom erős enyhülését jelzi, hogy nem csak az emberek renitensek, de az alkalmazottak is csak fásultan legyintenek, és nem akarnak mindenáron érvényt szerezni az igazuknak.
Angolul beszélő pénztár(os) természetesen nem volt. A cédulám, az írás és a Most mutasd meg játék segítségével azonban megoldottuk a helyzetet. Én mutogattam a cédulán a fontosabb adatokat, a pénztáros meg ráírta a saját ajánlatát – mert csak egy 10 perccel későbbi vonatra tudott jegyet adni. Nem tudom hányan utaznak Shanghaiból Pekingbe, de óránként több vonat is indul – pedig nem a szomszéd falu, ahonnan dolgozni járnak be az emberek (több mint 5 órás út).
A Most mutasd meg-et amúgyis magas fokon űzik. A pénztáros megértette a kérdést, hogy visszamehetek-e fizetés nélkül a boltba, az áruház kreatív részletén remekül „megbeszéltük” a kivágógép minden csínját-bínját, a télikabátom sikeres megvásárlása után a szolgálatkész eladónő lelkesen bíztatott, hogy jó irányba megyek. Igaz, se a metró, se az angol „subway” szó nem mondott neki semmit, de amikor a kezemmel (föld alá) kígyózó mozdulatot tettem, egyből felderült az arca.
A mai nap kulturális eseménye a Jingan templom volt. Egy buddhista kolostor, turisták által látogatható, de szerzetesek is lakják. A nagy része renoválás alatt áll, egyik-másik betonpadlós helyiségben hatalmas arany szobrok, előttük asztal az ételáldozatoknak, és imazsámolyok a betérő és általában csak sietősen néhányat hajlongó hívőknek. A legtöbb ember pár gyors fejhajtás után futóban behajít egy kis aprót a tálba – tényleg úgy, mint aki koldusnak veti oda sietősen az aprót, aztán továbbáll.
Ez a „célbadobós” amúgy lehet, hogy a szertartásnak (vagy a hiedelemnek) is része. Az egyik teremben egy száraz medencét láttam, amelynek a közepén volt egy kis lyuk, és az emberek igyekeztek oda beletalálni. Kint az udvar közepén meg meg egy magas, „kalickával” borított tartály állt (persze az egész nagyon szép kivitelben), és oda próbáltak felhajigálni az emberek pénzt. Aprópénzt. Mivel körülötte is hevert jó néhány, láttam, hogy a legkisebb egység, az 1 csiao általában a dobálózás tárgya. Azt viszont volt, aki 15-20-szor is megkísérelte bedobni, hogy aztán végül megkönnyebbült örömmel vegye tudomásul … mit is? Gondolom, hogy Buddha meghallgatja a kérését.
Tegnap este Danit itthon várta a Mikulás (nálunk mindig december 5-én este jár). Ma viszont ő volt a Mikulás a munkahelyén. Papírból meghajtogattam – annak rendje és módja szerint a piros palástos és süveges, fehér szakállú Télapókat, akiket ebéd után osztogatott szét gyorsan, és egy kis szaloncukorral lesúlyozott.
Na már most, Kínában az ajándékot, amely általában pénz, piros borítékban szokták átadni. Visszajött az első ember az ebédből, meglátta a Mikulást, egyből nekiállt szétnyitni. „Nem, nem”, mondta Dani, „ezt nem kell szétnyitni. Nálunk ilyenkor jön a Mikulás, akinek piros a ruhája, fehér a szakálla, és csokit hoz.” A kolléga felderülő arccal hallgatta és nyugtázta a történetet. Jött a következő, meglátta a piros „borítékot”, nekiállt feltépni. „Nem, nem”, mondta Dani, „…”
A harmadik után gyorsan megeresztett egy körlevelet, hogy a Mikulás az Mikulás, és a csoki az csoki, és senki ne tépkedjen semmit :- )

Ha kinézek az ablakon "hamisítatlan kínai" kép tárul elém. Toronyházak, felhőkarcolók, égbe nyúló, modern irodaépületek :- )
De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük inkább a legelején.
Apuval mentem ki a reptérre. A gépem 9:35-kor indult, 1-1,5 órával előtte illik kint lenni, Újpalotáról az út a reptérre jó másfél óra. Mire a visszaszámlálás végére értünk reggel fél 6-os kelés és negyed 7-es indulás lett belőle. A Köki-terminálon az orrunk előtt ment el a busz, a következő 20 perc múlva indult, úgyhogy valóban 8 után értünk ki.
A becsekkolásnál a hölgy, aki az ülések avatott elosztója, megkérdezte, hogy beszélek-e angolul, és ültethet-e a vészkijárathoz. Oda ugyanis csak olyan utas ülhet, aki tud németül vagy angulul (gondolom, Malév-járaton a magyar is megteszi), hogy megértse a stewardes utasításait. Vészhelyzet esetén az ő kötelessége kinyitni a vészkijáratot, és elsőként elhagyni a fedélzetet. Bónuszként még a lábának is több hely jut, mint az átlag üléssorban. Az egyetlen hátrány – számomra – hogy itt még az ülés alatt sem lehet velem táska, mindent fel kell tenni a csomagtartóba. Én meg az a jegyzetelős fajta vagyok. De úgyis csak egy rövid útról volt szó, Zürichig.
Nem tudom, mikor alakították át az elrendezést, de most úgy néz ki, hogy miután az ember áthaladt az ellenőrző folyósón – és ismét magára ölti cipőjét, nyakláncát, sálát, övét, óráját, zsebre vágja kulcscsomóját és visszagyömöszöli a táskájába a laptopját -, egyből belebotlik a Duty free kínálatba. Ki sem lehet hagyni, mert azon keresztül juthat csak tovább. A sok csili-vili cucc nagyon kelleti magát, csodálom, hogy máshol még nem találkoztam ezzel a megoldással. Amikor kikeveredtem a pultok közül, elém pattant egy Malév egyenruhás leányka, és megkérdezte, hova utazom, majd udvariasan megnézte nekem a nagy táblán, hogy hányas kapu. Én ugyan már tudtam, de ilyenkor úgy érzem, jó érzés neki, ha nem utasítom el kapásból. Ez néha tényleg csak ennyiről szól, most viszont belefutottam a csapdába, mert rá akartak beszélni valamire. Törzsutas kártyát igényelhetek, gyorsított eljárásban, minden kötelezettség nélkül. Eddig még nem is volt gondom, de aztán jött a trükk, egy bank hitelkártyáját is adják mellé, ami milyen jó nekem, mert … Mivel ennek elfogadása még mindig nem került semmibe, és a leányka olyan lelkes volt, mondtam, egye fene, kérek törzsutas kártyát. De gyorsan, mert mindjárt kezdődik a beszállás a gépbe.
Mint már oly sokszor, ismét kiderült, hogy nem ok nélkül történnek a dolgok. Itt például egy nagyon szellemes trükköt sikerült felfedeznem. (Ha nem valós az elmélet, akkor se javítsatok ki, mert nagyon tetszik!) A lényeg az, hogy folyton a shoppal szemközt elhelyezett, hatalmas órát figyeltem, mivel percről-percre közeledett a beszállási idő. Végül 9 óra 7 perckor szabadultam, és ügettem a kapumhoz, hogy beálljak a sorba, de még mindenki nyugodtan üldögélt, nem szólítottak beszálláshoz. Amikor kilihegtem magam, és körülnéztem, itt is megláttam egy órát, ami még ekkor is csak 9 óra 0 percet mutatott! Úgyhogy rögtön „rájöttem”, hogy a boltnál úgy van beállítva az óra, hogy siessen, mert az utasok úgyis hajlamosak az idő ráhagyásra.
Úgy adodott, hogy egyedül mentem a beszálló folyósón. Két kanyar után a lépcső alján megint kanyarodtam egyet, és már ott is álltam egy üvegajtó előtt, amely azonban nem akart kinyílni. Integettem neki, táncoltam előtte – semmi. Közben utolért egy indus, ő is illegette magát egy kicsit, aztán – férfi – műszaki oldalról közelített a problémához, és megnyomta az ajtó melletti gombot. Ki is aludt nyomban a világítás :- ) Viszont fény gyúlt hirtelen az agyunkban, és rájöttünk, hogy nem a megfelelő kapu előtt mondogatjuk, hogy Szezám, tárulj! Elég volt egy fél fordulatot tenni, és már szabad is volt az út a buszhoz (ahonnan érdeklődve figyelték a kísérletezésünket).
A gépen a légikisasszony megkérdezte, hogy alkalmasnak érezzük-e magunkat a feladatra, hogy szükség esetén kinyissuk a vészkijáratot, és az ajtót kihajítsuk a gépből, mielőtt kimásznánk. Hárman voltunk, öntudatos hölgyek, úgyhogy egyszerre bólintottunk, hogy persze. Aztán hozták a tízórait (rongyoskiflit, narancslével), és hármunk közül ketten a beépített tálcájukat sem tudták elővarázsolni. (Én is csak azért, mert örökös kíváncsi, meg előre gondolkozó vagyok, és jártattam a szemem, hogy meglessem, mások hogy csinálják.)
Leszállás előtt kaptunk még finom svájci csokit is. Ez most így utólag tűnik még érdekesebbnek, mert Zürichből Shanghaiba is a Swissair járatával mentem, és a reklámújságukban olvastam azt a mondatot, mint az állandóság legjobb példáját, hogy MINDEN gépen osztanak csokit a leszálláshoz. Ehhez képest a második gépen egyáltalán nem kaptunk csokit. Kaptunk viszont mindenféle mást. Felszállás után sós ropogtatni valót, aztán ebédet (csirkét osztrigamártással!), aztán néhány óra múlva fagylaltot, később szendvicset, végül még reggelit is. És közben rendszeresen jártak az ásványvízzel, és kínálgatták. De csoki, az nem volt!
Élet és mozgás annál inkább. A 45 üléssoros gépen a 44. sorban a középső üléssor szélén kaptam helyet. Közvetlenül a WC mellett, ami azt jelentette, hogy nagy volt a jövés-menés, és mivel nem volt kiírva, hogy hajóvonták találkozása tilos, a fontos helyiségre várakozó és azt elhagyó utasok rendre beszorultak az ülések közti szűk folyosón, és csak felém kilengve tudtak kitérni. Ezzel még el is voltam, de aztán sajnálattal hallottam beigazolódni a fiam elvét, miszerint a kínaiak hangosak. Kedvenc szokásuk volt ugyanis, hogy az egyik az üléssor egyik végénél lévő ajtóhoz állt sorban, a másik a másikhoz, s közben, hogy ne unatkozzanak, egymással beszélgettek a fejünk felett. A társalgás fontosságának megfelelően természetesen kellő hangerővel tették ezt, nehogy egyetlen szavuk is kárbavesszen.
A légikísérők időről-időre „teljes” elsötétítést foganatosítottak. Ilyenkor egy darabig még ment a jövés-menés, aztán lassan elcsitult a nép. Amint felkapcsolták azonban a hangulatvilágítást, például, hogy fagyit osszanak, egyből megbolydult a repülőgép, mint egy méhkas, és mindenkinek sürgős mozoghatnékja támadt. Aztán idővel megint elcsendesültek. Mindenesetre most messze nem tudtam olyan jól aludni, mint amikor a gép közepe táján, az ablak mellett csak az volt a problémám, hogy hogyan tekergessem a lábaimat.
Zürichből fél órás késéssel indultunk, mert két utas nem jelent meg a fedélzeten, ezért a csomagjaikat meg kellett keresni, és letenni a gépről – megelőzve ezzel azt, hogy az esetleges bombájuk alattunk robbanjon fel. Nem is reklamált senki a késésért. Ahogy azt a bejelentést is sztoikus nyugalommal fogadtuk, hogy kikapcsolják a szórakoztató elektronikai berendezéseket, mert valami műszaki probléma lépett fel. Azt persze nem kötik ilyenkor az utasok orrára, hogy mi történt és hogyan jöttek rá. Remélem, nem abból, hogy a pilóta nem kapott új leosztást az online pókeren, mert lefagyott a gépe.
Mozifilmek, TV-darabok, számítógépes játékok, zenék, hangoskönyvek – egyre nagyobb a választék. Ami nekem mégis a legjobban tetszett – mint ötlet -, az a gép aljára szerelt kamera, amelynek a képét nézve a középső sor utasai is ablak mellék képzelhették magukat. Az összefüggő felhők felett, a sötétben pont annyira nem láttak semmit, mint a „kiválasztottak”. A kínai légtérbe érve pedig konkrétan ki is kapcsolták a lefelé és az előre néző kamerát is. Így aztán katonai titkokról nem fogok beszámolni.
Reggel nem csak az első osztályú utasok, hanem mi is kaptunk forró gőzből kivett frissítő kendőcskét. Igaza volt Apunak, hogy a svájciak kitesznek magukért!
Az is biztos viszont, hogy nem szívbajosak. A fedélzeti shop árukínálatát bemutató katalógusban láttam „egyszerű” Faber-Castell grafitceruzát. Cserélhető radírgumival, a kupakjába épített hegyezővel, kaliforniai cédrusból, platina védőborítással – 257 svájci frankba került (kb. 63.000 Ft). Még jó, hogy van! Persze, most, a rajztanfolyam után jobban rááll a szemem mindenre, ami ezzel a témával van összefüggésben.
Ennyi apró kis „kaland” után gond nélkül leszálltunk a shanghai repülőtéren. A pilóta úgy tette le a gépet, mintha tojáson járna, szinte nem is zökkent! De azért tapsot nem kapott. Azok az idők elmúltak már, amikor a lelkes – és megkönnyebbült – utazóközönség megtapsolt egy-egy bravúrosabb földet érést.
Már csak a bőröndömet kellett kivárni. Szinte utolsóként érkezett, ami alkalmat adott az összes eddigi „elveszett bőrönd” sztorim átgondolására. De legalább nem ütköztem már senkinek, amikor leemeltem a futószalagról.
Dani várt, és az volt az első kérdése, hogy „kabátot nem hoztál?” – ugyanis Ferihegyen (bocsánat a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren) levettem a télikabátot, és apu hazavitte, mondván minek cipeljem ide magammal a melegben. Ehhez képest Dani közölte, hogy a hét közepétől nulla körüli fokokat mondanak.
Aztán a programot tervezgetve kitaláltuk, hogy menjünk el a hétvégén pár napra Pekingbe – ahol akár már hó is lehet! Viszont van Tiltott város is, Nagy fal, Mennyország temploma, Tiananmen – és az új csodavonattal fogunk utazni!
Egyenlőre azonban még kellemes, kora tavaszias az idő. A hatalmas panorámaablakon keresztül, meg a teraszról nézem az egymást érő autók és az utcai lámpák fényeinek fűzérét, a jól végzett munka feletti elégedettség érzésével. Megrendeltem a pekingi szállásunkat, a Peking-Shanghai repülőjegyet, kinéztem a vonatot, amihez holnap megveszem a jegyet – közben még aludtam is egy keveset. Most meg nekiülök, és a szomszédból átszűrődő kellemes zongoramuzsika mellett megtervezem a holnapi napot.
Először a vonatjegyet intézem el, aztán alighanem vennem kell egy télikabátot. Még szerencse, hogy a csizma, amiről azt hittem, hogy otthon felejtettem az ágy mellett, mégis előkerült a bőröndből.
 

A legmagasabb torony Shanghaiban:

Csütörtökön sikeresen befejeztem a csomagolást. Időközben eszembe jutott, hogy Kínából hazaérve még egy hetet Pesten töltök, mielőtt hazautaznék Patakra, így aztán téli holmikra is szükségem lesz. És még Szilveszter is ebbe az időszakba esik. Ha nem is gondolkodom nagy estélyiben, azért valami tisztességes ruhára csak szükségem lesz.

Miután sikeresen becipzáraztam a bőröndöt, jött a mérlegelés. Büszkén veregettem meg a vállamat, 18 kg lett! (A súlyhatár 23 kg.)

Péntek reggel érzékeny búcsút vettem a lakástól, s a bőrönd és én megkezdtük nagy utazásunkat. Még nem úgy vagyunk, mint az öreg házasok, tud nekem újat mutatni - vonaton még nem utaztam vele. És - aki próbálta, tudja - a vonatlépcsőket aztán nem csomagok fel- és lepakolására tervezték. Még jó, hogy jó emberek mindig vannak - vagy legalábbis senki nem olyan udvariatlan, hogy nemet mondjon, ha segítséget kérnek tőle.

Pesten külön kellemes meglepetésként ért, hogy a takarító, aki már velem söpörte ki a vagont, magától felajánlotta, hogy segít! Tényleg vannak még jó emberek.

Péntek délután karácsonyi vásárokban éltem át - csontig hatóan - az igazi téli feelinget, majd egy teaházban a forró tea és forró csokoládé csodás melegítő hatását.

A szombat viszont ismét munkával telt. De ez most már tényleg az utolsó volt az utazás előtt!

Holnap reggel még bekerülnek a Túró Rudik a bőröndbe, laptop a hátizsákba, útlevél a belső zsebbe - aztán irány a repülőtér.

Fél 9-kor indul a gépem Zürichen át Shanghaiba. Magyar idő szerint éjfél után, ottani idő szerint reggel fél 8 körül érkezem meg. Velem együtt estére megérkezik a Mikulás is Kínába.

Úgy látszik, lassan már hagyomány lesz belőle, hogy minden az utolsó pillanatra marad.

Már két héttel ezelőtt terveztem, hogy nekilátok a készülődésnek, de bejött egy nagy fordítás. Aztán még egy. Aztán még egy. Ezt a legutolsót már el sem akartam vállalni, de annyira kérte a munkaszervező kolléga, hogy végül engedtem. Megérte. Kiderült, hogy én vagyok "a világon a legjobb ember"! Hiába, vannak még, akik értékelik segítőkészséget.

Még szerencse, hogy menet közben azért mindig belehajigáltam egy gyűjtőkosárba ezt-azt. Ami éppen eszembe jutott, hogy vinni kell. Több zacskó zselés szaloncukor (hadd egyenek végre a kínaiak is valami jót, Daniról nem is beszélve), sebbenzin (mire jó egy anya, ha nem arra, hogy kiszedje a foltot a fia pólójából), karácsonyi ajándékok, selyem hálózsák (ágynemű helyett), fűszerek (hogy legyen mivel főzni) - szóval semmi különös, csak a szokásos apróságok.

Tegnap azért elkezdtem összeszedegetni a szükséges ruhadarabokat is. Ott 13-20 °C között váltakozik a hőmérséklet, úgyhogy tavasziasabban kell gondolkoznom, ami nem egyszerű az itteni mínusz fokok mellett. De azért remélem sikerül kellő arányban vegyíteni a könnyebb és melegebb ruhákat.

Egy Kína útikönyvet is találtam a könyvtárban. Már több hónapja nálam van, de még nem jutottam tovább az első egy-két fejezetnél. Úgyhogy viszem magammal, és majd ott elolvasom, ami éppen aktuális lesz.

És persze viszek egy vázlatfüzetet és egy doboz színesceruzát is. A terv az, hogy remek rajzokat készítek a friss jobb agyféltekés rajztudományommal.