Karácsony Kínában

A cím ne tévesszen meg senkit. Nem kulináris élvezetekről és autentikus receptekről lesz szó. Bár egy kicsit talán mégis. Eredendően viszont egy főzni nem szerető férfiember végletekig leegyszerűsített (vagy fel nem turbózott) konyhájáról beszélünk.
A berendezés alaptartozéka volt néhány lapostányér (három különböző méretben), teáscsészikék csészealjjal, kis tálkák, evőeszköz, evőpálcika és porcelán leveses kanál, egy lábos (amiben Dani tárol valamit), egy serpenyő és egy wok, egy kés, egy bárd, egy késélező, egy lapos szedőkanál, egy deszka és néhány pohár. Valamint egy vízforraló és egy kenyérpirító.
Ehhez az elmúlt 4 hónap során hozzájött még egy jumbo-bögre és … és más semmi.
Én, egy régebbi tapasztalatomból okulva paprikával, borssal és majoranával felszerelkezve érkeztem.
Úgyhogy ma, amikor elindultam bevásárló körútra, hogy estére finom ízekkel lepjem meg a kicsi fiamat, már csak néhány apróságot kellett beszereznem. Úgy mint rizst, krumplit, zöldségeket, húst, olajat, tojást, tejet, lisztet (húsos palacsinta a rendelés), sajtot, sonkát, instant levest (mert azért mindennap nem főzök), a magam örömére mézet is. Mondom, tényleg csak apróságokat.
Persze a boltig is el kellett jutni. Reggel már esőre ébredtünk. Igaz, tegnap reggel az időjárás előrejelzés még négy napos napsütést jósolt, de – mint Dani bölcsen megállapította – az előrejelzés itt napról-napra változhat. És változik is. Ma már két napos esőt emlegettek.
Mivel úgyis bejött egy fordítás, gondoltam a munka mellett a mai fő program a Carrefour felderítése lesz. Így hívják az itteni „Tesco”-t. Persze ez is valamilyen nyugati cég, ha jól tudom, francia.
Dani utasításait követve elballagtam a buszmegállóba. Közben a motorosokat figyeltem. A kismotor itt teljesen elfogadott népi közlekedési eszköz. Kevés műszaki ismeret birtokában megkockáztatom azt a kijelentést, hogy villanymotorral működnek, mivel kivétel nélkül mindegyik hangtalanul suhan el mellettem. Lehetnek egy, két sőt több személyesek, riksa szerű hátsó üléssel, vagy „fagylaltos kocsi” első résszel. Használja őket öreg, fiatal, férfi, nő, üzletember és földműves. Csak annyi a különbség, hogy az üzletasszony kosztümben ül rajta, és egy esernyőt tart a feje felett, a nép egyszerű gyermek meg 6 nagy tartály vizet egyensúlyoz közben az ölében.
Esőben a legtöbben egyen motoros esőkabátban feszítenek, de láttam a motor fölé kifeszített sárkány szerű ponyvát is. Jó pofa, színes, vidám. Hogy mennyire véd, azt nem tudom.
Gyalogosként persze az is érdekelt, kinek milyen jogai vannak az úton. Az autósokkal nem volt gond, ők nagyjából betartják a közlekedési lámpák szabályait, a motorosok, kerékpárosok viszont minden törvényen felül állnak. Ahol nincs saját, elkerített sávjuk, ott ide-oda cikáznak az autók között (néha ott is, ahol van), bármelyik pillanatban képesek U-alakban visszakanyarodni, olyat is láttam, hogy egy motor két sor autó között a forgalommal szemben haladt. A belvárosban annyival más a helyzet, hogy – nyilván a nagyobb forgalom miatt – forgalomirányítók állnak a kereszteződésekben. Na, nem középen, mint régen a rendőr, hanem részben a zebráknál, hogy a renitens gyalogosokat megrendszabályozzák, részben meg a zebrák előtt, ahol oroszlánszelidítőket is megszégyenítő bátorsággal tartják vissza a két kerekűek ugrásra kész tömegét, amíg a lámpa zöldre nem vált. Már csak egy ostor hiányzik a kezükből, hogy teljes legyen az illúzió.
A buszmegállóban az orrom előtt ment el a busz. Igazság szerint még elérhettem volna, ha tudom, hogy integetni kell. De mivel elbambultam, és nem tanúsítottam ráutaló magatartást, lassítás nélkül továbbhajtott. Így aztán volt alkalmam tanulmányozni a menetrendet. Csak tanulmányozni, megérteni nem. Ugyanis két járatszámon és egy telefonszámon (?) kívül minden kínaiul volt. Még a menetrend is!

A három menetrend szerinti járatból is csak kettőnek volt európai száma is, a harmadikon csak kínai jelek szerepeltek.
A buszra szállva „fizettem” a „bérletemmel”, aztán kiguvadt szemmel próbáltam felismerni az azonosítási pontokat. Mivel a busz csak hébe-hóba áll meg, és az ablak is párás volt, így a megállók számolása nem volt járható út - erre nézve amúgy sem kaptam megbízható információt. A kalauznő viszont felettébb értelmes volt, és az egyik megállónál jelzett nekem, hogy szálljak le. Előtte ugyan semmit nem beszéltünk egymással, de úgy látszik rám volt írva – „hülye külföldi, a külvárosban, csakis a bevásárló központba mehet”.
Deja vu érzésem volt. A 80-as években Kubában, Havannában is hasonlóképpen jártunk. Vadul próbáltuk követni a térképen a busz útvonalát, gyér sikerrel. Mindenesetre még messze nem ott jártunk, mint a busz, amikor az egyik megállónál lecövekelt és percekig csak állt. Mint tudjuk a kubaiak nyugodt, türelmes, nem sietek sehova emberek. Azért a végén csak megunták ők is, és a sofőr határozott mozdulatokkal letessékelt bennünket a buszról. Mi ugyan nem akartunk menni, de a harmadik felszólítás után csak lekászálódtunk. És láss csodát, néhány lépéssel odébb ott volt az állatkert bejárata, ahova igyekeztünk.
Úgy tűnik, a turisták világszerte jól kiismerhető állatfajta.
A Carrefour hatalmas – és tele van kínai áruval! Nem csak a feliratok kínaiak, hanem a tartalom zöme is. Ennek megfelelően viszonylag ritka volt az ismerős. Még a zöldséges pultnál hagyján, ott majdnem minden kitett áruval köszönő viszonyban voltam – bár a gyümölcsök között már volt néhány, amelyikkel meg tudtak volna fogni.
A vizek élővilága is képviseltetve volt – nem csak filézett tonhal és füstölt lazac formájában, de akváriumban és terráriumban is. Az egyik üvegtartályban HATALMAS békák ücsörögtek. Nagyobbak voltak, mint a két öklöm együtt! Egy másikban meg vízisiklók lustálkodtak. Abból gondolom, siklók voltak, és nem angolnák, mert majdnem mindegyik a víz felett tartotta a fejét. Igaz, nem sokáig nézegettem őket.
Na, de a csomagolt árukat! Azokat aztán igen. A legtöbb felért egy felettébb bonyolult rejtvénnyel. Mi van benne? Mekkora a súlya? Mennyibe kerül? És főleg – mire való? Azt hiszem, kell még ide tennem néhány tanulmányutat! Főleg, mivel ma főzés közben megvilágosodtam, hogy hol máshol tanulhatnék meg kínait főzni, ha nem itt, ahol minden alapanyag kéznél van!
Érdekes módon, az eddigiekkel ellentétben, itt messze nem tapasztaltam szolgálatkészséget. Eddig még mindenki mosolygott rám, igyekezett megérteni, udvarias volt, segített. Itt a boltban viszont ezt már csak a vevőkről mondhatom el, a személyzetről nem. Lehet, hogy az egyen nagyáruházak kinevelik az egyen vevő-utáló alkalmazottakat?
Állok a mérleg előtt, kezemben a zacskó kimért rizzsel, de nem tudom, hogyan kell beárazni. Nézek jobbra, nézek balra, senki nem foglalkozik velem. Végre megszólítok egy vevőt, élénk taglejtésekkel kérve, mutassa már meg, mit kell tennem. Hát azt, amit gondoltam – szerezni egy hivatalos személyt, aki majd beárazza. Szólt is egy leányzónak, aki a szomszéd pultnál tevékenykedett, hogy jöjjön már ide. A válasz olyan nemzetközi volt, hogy még én is megértettem: „Mit képzel, én nem azon a részlegen vagyok, tessék az illetékes kollégához fordulni!” A vevő becsületére legyen mondva, nem hagyott magamra, hanem addig próbálkozott különböző alkalmazottaknál, hogy a végén valaki csak odajött, és méla undorral ráragasztotta a címkét a zacskómra.
Tegnap, a belvárosban sétálva, megállapítottam, hogy üdítően kevés a karácsonyi dekoráció mind az utcán, mind a boltokban.
Itt a Carrefourban már sokkal erőteljesebb volt a hatás(növelés). Piros-arany színű dekoráció, piros lampionok, a pénztárosok és a biztonsági őrök kínai jelekkel kihímzett, fehér prémes piros szaténmellénykékben pompáztak.

Sajnos amikor a lampion után az embereket is le akartam fényképezni, egy biztonsági őr észrevette, és az orromra koppintott, hogy nem szabad. Mintha ipari kém lennék!
A pénztárnál is kellemetlen meglepetés ért. Az még csak hagyján, hogy a bankkártyámat nem fogadta el a rendszer (volt nálam készpénz is), de kiderült, hogy a cukkinit elfelejtettem beáraztatni (ez egy másik részlegen volt, ahol többféle zöldséget pakoltam a kosaramba, és azt elfelejtettem odaadni a leányzónak, aki megvető arccal lefóliázta és rácsapta a címkét a többire). A legtöbb boltban ilyenkor kerítenek valakit, aki visszaviszi beárazni, vagy szólnak, hogy menj vissza. Ez a Mikulás-anyó viszont (pedig még piros sapkája is volt!) egyszerűen csak félrehajította, és nem foglalkozott vele tovább.
Annyi jó volt csak a dologban, hogy a cukkini nélkül is olyan nehéz volt a táskám, hogy alig bírtam megemelni – kicsit elgaloppíroztam magam, gondolván, nem mindennap járok erre.
Elballagtam a buszmegállóig – az eső meg csak esett és esett. A busz meg csak nem jött és csak nem jött. Olyannyira, hogy végül beszédbe elegyedett velem egy kínai nő. Az esernyőjét a fejem fölé tartva nekem panaszolta el, hogy milyen régóta vár már, és milyen kiszámíthatatlan a buszközlekedés, és lehet, hogy már megint valami baleset volt valahol, ráadásul ugye még az eső is esik… Persze lehet, hogy nem szóról szóra ezt mondta, de a szituáció erre engedett következtetni.
Végül kb. fél óra várakozás után csak megérkezett a busz, utasokkal tele. Azért még mi is felpréselődtünk. Érdekes ez a jegykezelési rendszer. A középső ajtónál van az érvényesítő masina meg egy kalauznő, aki figyeli, hogy mindenki odanyomta-e a kártyáját, illetve jegyet is ad el. Odafelé még nem voltak sokan a buszon, így aki nem a középső ajtón szállt fel, annak csak odanyújtotta némi tornáztatással mobil leolvasó egységet. Két készséges ember, két egymás felé nyúló kéz – és jegy és leolvasó egy forró pillanatra összeér.
Visszafelé, a tömött buszon ez a következőképpen zajlott: felszállnak az utasok a középső ajtón, érvényesítik a jegyüket (vagy sem), aztán eltorlaszolják a „folyosót”. A kalauznő a fejek felett látja, hogy néhányan az első ajtónál is felszálltak, elindul hát a leolvasójával a tömegen keresztül utat törve, hogy beszedje, ami jár. Azután visszakönyökli magát a székéhez, leül – és már ott is vagyunk a következő megállónál, ahol minden kezdődik elölről.
Én mindenesetre a harmadik vesémbe könyöklés után leszálltam – mivel pont beértünk a megállómba :- )
És igen, éreztem, hogy hazaérkeztem. A kapuban mosolyogva fogadott a portás, az épület előtti pultnál az ajtónálló. Sőt, amikor látta, hogy mindkét kezem tele van táskával, rohant hogy nyissa az ajtót. Amelyet belülről éppen a takarítónő tisztogatott, de amikor meglátta, hogy érkezem, ő is eldobott rongyot, létrát, seprűnyelet, és már tárta is ki az ajtót. Aztán egész a liftig elkísértek, hogy lássák, boldogulok-e. Hát igen, EZT nevezem kiszolgálásnak!
Még tegnap kaptam egy nagyobb fordítási munkát, amit – bolond fejjel – el is fogadtam. Korán reggel is már azon dolgoztam, és a boltból hazaérkezve is rögtön nekiestem – miután körbeteregettem a lakást az átázott ruháimmal. Aztán egyszer csak jött az értesítés, hogy bocs, de mégis másnak adták, csak nekem elfelejtettek szólni. Úgyhogy, egyből én is eldobtam laptopot, billentyűzetet, és mentem a konyhába relaxálni (a munka majdnem fele elkészült már!).
És most vissza is kanyarodhatunk a kínai konyhához. Ahova az alapanyagok mellé már csak kreativitás kell. Mert nincs: fakanál, tálak, cukkini! SÓ!!!
Még szerencse, hogy a lakópark bejáratánál is van egy kicsi (ámde annál drágább) boltocska. Úgyhogy vissza a már félig-meddig megszáradt nadrágot, kabátot, cipőt, és irány a bolt. Ni-hao, köszöntöm a folyosón a takarítónőket, ni-haó udvariaskodunk a liftbe beszálló biztonsági emberrel, ni-hao, üdvözöljük egymást az ajtónállóval, a portással, az eladóval. A kicsi bolt sokkal inkább delikatesz üzletnek bizonyult, de azért a harmadik körbejárás után csak megtaláltam a sót egy alsó polcon, a kekszek, csokoládék, üdítőitalok tömkelegében.
Visszafelé ismét bensőségesen üdvözöltük egymást a korábban felsoroltakkal (ezért is jegyeztem meg ilyen jól, hogy mit kell mondani).
Közben az ízek – póréhagymás rizses hús készül – félig már összeértek. Még egy kis sós lé rá, újból felfőzni, fedél rá – aztán már csak várom Danit és a fenséges kreációnak szóló lelkes ujjongást.