Karácsony Kínában

Miután a hotpot parti meg az olaszokkal való beszélgetés miatt ismét későn kerültünk ágyba, ma legkorábban nyolc órás kelést terveztünk, amiből végül fél kilenc lett. Szerencsére, úgy tűnik, mások sem keltek korán. Ugyanis papírból vannak a falak. Tegnap este Dani fogmosás közben azt hitte, én beszélek hozzá a szobából amikor, a szomszédban megszólalt a nő! Miközben ezen jól elpoénkodtunk, a nő tett egy kört a recepcióra, és visszafelé elnézte az ajtót. Minden igyekezetével azon volt, hogy hozzánk jöjjön be a kulcsával, miközben hallotta a férje hangját a szomszédból. De a zárunk kiállta a próbát!
Szóval kikászálódtunk az ágyból, aztán, miután a tegnapinál jóval több réteget öltöttünk magunkra, zokniból is, pulóverből is (és közben elméleteket gyártottunk, hogy miért is fázunk ennyire, hiszen igaziból nulla körüli időjárásban otthon sem öltözünk be ennyire), nekivágtunk a városnak. Először megreggeliztünk egy McDonalds-ban. A szokásos nemzetközi kaja van (szemben a KFC-ven, ahol kínaiasították az ízeket), és a tudatlan külföldiek számára képes, fóliázott étlapok a pulton, ahol elmutogathatod, mit szeretnél. Nagyon finom ananászos pie-t ettünk desszertnek. Aztán sikeresen eljutottunk a buszpályaudvarra, ahonnan a menetrendszerű járatok mennek a nagy falhoz. Az ajtóban álló kalauz nem csak a jegyeket árusítja, de az utasokat is számolja. Csak annyian szállhatnak fel, ahány ülőhely van. Szerencsénk volt, mert először úgy nézett ki, hogy az orrunk előtt megtelt a busz, de egyszercsak szólt a hölgy, hogy KÉT embert keresnek. És hiába volt előttünk EGY turista, ő nem szállhatott fel, mert az nem helytakarékos.
Maga a busz egyébként elég kényelmetlen volt. Minden sorban 5 ülés, emiatt aztán az ülések elég keskenyek voltak. Sőt, olyan keskenyek, hogy még a kínaiak sem fértek el. És mivel nekik sokkal szűkebb a komfortzónájuk, mint az európaiaknak - konkrétan egymás nyakába érnek -, a szomszédomnak esze ágában sem volt egy kicsit is összébb húzódni, még akkor sem, amikor a célzatosan nekidőltem (vagy nem célzatosan, csak védekezésül az ülésről való leesés ellen).
Kb. egy órás utazás után azért szerencsésen megérkeztünk a fal alá. Bár Dani még Pekingben kikötötte, hogy csak "éppen egy pillantást vetünk rá, és már megyünk is", azaz nem időzünk "feleslegesen" órákat, végül legalább három és fél órán át követtük a fal vonalát. Érdekes, a fal végig a hegygerincet követi, fel-le, lankásabban-meredekebben (de milyen meredeken!), és összevissza kanyarogva. Időnként olyan bonyolultan haladt, mintha legalább három fal futna egymással párhuzamosan, de szó sem volt róla, egyszerűen csak így haladt mindig az aktuálisan legmagasabb ponton. Ahol elindultunk, az a fal "legszelidebb" része, de amikor már eléggé eltávolodtunk, vérszemet kaptunk, és elhatároztuk, hogy nem visszafelé megyünk, hanem tovább előre. Még a buszból láttuk, hogy máshol is fel lehet menni a falra (kb. 14 km-rel előbbre), és mivel láttuk a falat menni magunk előtt, úgy gondoltuk, hogy lehet, hogy oda vezet a hegyeken át (remélhetőleg nem 14 km hosszan), és biztosan onnan is van valami busz visszafelé. Itt már jóval kevesebb volt a turista, de azért volt, ami reményt adott, hogy valahova el is jutunk. És tényleg el is jutottunk! Egy nagy falig (a Nagy Falon), ami előtt egy tábla hirdette, hogy "No visitors". Így aztán végül visszaértünk ugyanabba a parkolóba, ahonnan elindultunk. Csak közben még keresztülmentünk egy medveparkon. Elég szegényes kinézetű állatkert volt, viszont érdekes látványossággal büszkélkedhetett. Az örvösmedvéknek volt egy rácsos állványuk, és az egyik maci nagyon ügyesen fel tudott mászni rá. Így már viszonylag közel került a látogatókhoz, akik 3 jüanért (kb. 100 Ft) vehettek almafalatkákat, és dobálhatták neki. A medve ott egyensúlyozott egy korlát szélén, és ügyesen kapkodta az almákat, mindannyiunk közös nagy örömére.
Miután kiörömködtünk magunkat, lesétáltunk a buszmegállóhoz és beálltunk a várakozók sorába. Nem is voltak nagyon sokan. Az elején. De aztán, ahogy csak nem jött egyetlen busz sem, egész szépen felgyűlt a tömeg. Addigra már elmúlt négy óra, kezdett lassan szürkülni is, mindenki haza szeretett volna menni. Végül kb. fél óra várakozás után egyszerre három busz is megérkezett, így aztán volt remény, hogy fel lis férünk. az első buszra gondosan felszámlálták az utasokat. A következő buszra már mi is felfértünk, ráadásul az elsők között, így sikerült kettes ülést kapnunk. Amikor nagyjából feltöltötték a buszt, itt is eljátszották, amit az ide úton, hogy konkrétan egy három emberes csapatot kerestek, akik elfoglalhatják a maradék helyet. Miután feltöltődött a busz, akár indulhattunk is volna, de ekkor valakinek (valószínűleg) kipattant a fejéből a szikra, hogy itt van ez a rengeteg ember még, és már csak egyetlen busz van (legalábbis ez volt a mi elméletünk Danival), úgyhogy valahogyan le kell őket vinni a hegyről. Így aztán nekiálltak bepréselni egy csomó álló utast is még. Valamilyen módszer szerint válogatták őket a tömegből, a buszból nem hallottuk, mi alapján, de megint nem a sor elején állók szálltak fel, hanem akik jelentkeztek az "utasszervezők" kérdésére.
Végül azért csak elindultunk, és majdnem másfél óra alatt meg is érkeztünk Pekingbe. Ahol ismét kerestünk egy éttermet, és elköltöttük a nap második étkezését. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy csak reggeliztünk, és utána egy fél napot a szabad levegőn töltöttünk, lépcsőmászással, nem is voltunk nagyon éhesek. Viszont a képes étlapból egész finom falatokat sikerült kiválogatni, és ismét gyakorolhattam a pálcikázást. Az ecetes földimogyorót egész ügyesen meg tudtam fogni, a csúszósabb gomba viszont még jelezte, hogy bőven van mit gyakorolnom!
A szállásra visszatérve bementünk még egy kicsit a bárba, s amikor nekiálltunk Négy a nyerőt játszani, egyből odajött a pincérlányka, aki előző nap is nézte már, hogy mit csinálunk. Úgyhogy először megtanítottuk erre, aztán amíg én a blogot kezdtem el írni, Dani még dámázni is tanította egy kicsit.
A vicces csak az volt, hogy megkérdezte, hol vettük a Négy a nyerő társasjátékot. És nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy innen, a polcról!
Viszont a karamellás tejes tea ma is nagyon finom volt! Meg fogom próbálni otthon is elkészíteni!