Ha kinézek az ablakon "hamisítatlan kínai" kép tárul elém. Toronyházak, felhőkarcolók, égbe nyúló, modern irodaépületek :- )
De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük inkább a legelején.
Apuval mentem ki a reptérre. A gépem 9:35-kor indult, 1-1,5 órával előtte illik kint lenni, Újpalotáról az út a reptérre jó másfél óra. Mire a visszaszámlálás végére értünk reggel fél 6-os kelés és negyed 7-es indulás lett belőle. A Köki-terminálon az orrunk előtt ment el a busz, a következő 20 perc múlva indult, úgyhogy valóban 8 után értünk ki.
A becsekkolásnál a hölgy, aki az ülések avatott elosztója, megkérdezte, hogy beszélek-e angolul, és ültethet-e a vészkijárathoz. Oda ugyanis csak olyan utas ülhet, aki tud németül vagy angulul (gondolom, Malév-járaton a magyar is megteszi), hogy megértse a stewardes utasításait. Vészhelyzet esetén az ő kötelessége kinyitni a vészkijáratot, és elsőként elhagyni a fedélzetet. Bónuszként még a lábának is több hely jut, mint az átlag üléssorban. Az egyetlen hátrány – számomra – hogy itt még az ülés alatt sem lehet velem táska, mindent fel kell tenni a csomagtartóba. Én meg az a jegyzetelős fajta vagyok. De úgyis csak egy rövid útról volt szó, Zürichig.
Nem tudom, mikor alakították át az elrendezést, de most úgy néz ki, hogy miután az ember áthaladt az ellenőrző folyósón – és ismét magára ölti cipőjét, nyakláncát, sálát, övét, óráját, zsebre vágja kulcscsomóját és visszagyömöszöli a táskájába a laptopját -, egyből belebotlik a Duty free kínálatba. Ki sem lehet hagyni, mert azon keresztül juthat csak tovább. A sok csili-vili cucc nagyon kelleti magát, csodálom, hogy máshol még nem találkoztam ezzel a megoldással. Amikor kikeveredtem a pultok közül, elém pattant egy Malév egyenruhás leányka, és megkérdezte, hova utazom, majd udvariasan megnézte nekem a nagy táblán, hogy hányas kapu. Én ugyan már tudtam, de ilyenkor úgy érzem, jó érzés neki, ha nem utasítom el kapásból. Ez néha tényleg csak ennyiről szól, most viszont belefutottam a csapdába, mert rá akartak beszélni valamire. Törzsutas kártyát igényelhetek, gyorsított eljárásban, minden kötelezettség nélkül. Eddig még nem is volt gondom, de aztán jött a trükk, egy bank hitelkártyáját is adják mellé, ami milyen jó nekem, mert … Mivel ennek elfogadása még mindig nem került semmibe, és a leányka olyan lelkes volt, mondtam, egye fene, kérek törzsutas kártyát. De gyorsan, mert mindjárt kezdődik a beszállás a gépbe.
Mint már oly sokszor, ismét kiderült, hogy nem ok nélkül történnek a dolgok. Itt például egy nagyon szellemes trükköt sikerült felfedeznem. (Ha nem valós az elmélet, akkor se javítsatok ki, mert nagyon tetszik!) A lényeg az, hogy folyton a shoppal szemközt elhelyezett, hatalmas órát figyeltem, mivel percről-percre közeledett a beszállási idő. Végül 9 óra 7 perckor szabadultam, és ügettem a kapumhoz, hogy beálljak a sorba, de még mindenki nyugodtan üldögélt, nem szólítottak beszálláshoz. Amikor kilihegtem magam, és körülnéztem, itt is megláttam egy órát, ami még ekkor is csak 9 óra 0 percet mutatott! Úgyhogy rögtön „rájöttem”, hogy a boltnál úgy van beállítva az óra, hogy siessen, mert az utasok úgyis hajlamosak az idő ráhagyásra.
Úgy adodott, hogy egyedül mentem a beszálló folyósón. Két kanyar után a lépcső alján megint kanyarodtam egyet, és már ott is álltam egy üvegajtó előtt, amely azonban nem akart kinyílni. Integettem neki, táncoltam előtte – semmi. Közben utolért egy indus, ő is illegette magát egy kicsit, aztán – férfi – műszaki oldalról közelített a problémához, és megnyomta az ajtó melletti gombot. Ki is aludt nyomban a világítás :- ) Viszont fény gyúlt hirtelen az agyunkban, és rájöttünk, hogy nem a megfelelő kapu előtt mondogatjuk, hogy Szezám, tárulj! Elég volt egy fél fordulatot tenni, és már szabad is volt az út a buszhoz (ahonnan érdeklődve figyelték a kísérletezésünket).
A gépen a légikisasszony megkérdezte, hogy alkalmasnak érezzük-e magunkat a feladatra, hogy szükség esetén kinyissuk a vészkijáratot, és az ajtót kihajítsuk a gépből, mielőtt kimásznánk. Hárman voltunk, öntudatos hölgyek, úgyhogy egyszerre bólintottunk, hogy persze. Aztán hozták a tízórait (rongyoskiflit, narancslével), és hármunk közül ketten a beépített tálcájukat sem tudták elővarázsolni. (Én is csak azért, mert örökös kíváncsi, meg előre gondolkozó vagyok, és jártattam a szemem, hogy meglessem, mások hogy csinálják.)
Leszállás előtt kaptunk még finom svájci csokit is. Ez most így utólag tűnik még érdekesebbnek, mert Zürichből Shanghaiba is a Swissair járatával mentem, és a reklámújságukban olvastam azt a mondatot, mint az állandóság legjobb példáját, hogy MINDEN gépen osztanak csokit a leszálláshoz. Ehhez képest a második gépen egyáltalán nem kaptunk csokit. Kaptunk viszont mindenféle mást. Felszállás után sós ropogtatni valót, aztán ebédet (csirkét osztrigamártással!), aztán néhány óra múlva fagylaltot, később szendvicset, végül még reggelit is. És közben rendszeresen jártak az ásványvízzel, és kínálgatták. De csoki, az nem volt!
Élet és mozgás annál inkább. A 45 üléssoros gépen a 44. sorban a középső üléssor szélén kaptam helyet. Közvetlenül a WC mellett, ami azt jelentette, hogy nagy volt a jövés-menés, és mivel nem volt kiírva, hogy hajóvonták találkozása tilos, a fontos helyiségre várakozó és azt elhagyó utasok rendre beszorultak az ülések közti szűk folyosón, és csak felém kilengve tudtak kitérni. Ezzel még el is voltam, de aztán sajnálattal hallottam beigazolódni a fiam elvét, miszerint a kínaiak hangosak. Kedvenc szokásuk volt ugyanis, hogy az egyik az üléssor egyik végénél lévő ajtóhoz állt sorban, a másik a másikhoz, s közben, hogy ne unatkozzanak, egymással beszélgettek a fejünk felett. A társalgás fontosságának megfelelően természetesen kellő hangerővel tették ezt, nehogy egyetlen szavuk is kárbavesszen.
A légikísérők időről-időre „teljes” elsötétítést foganatosítottak. Ilyenkor egy darabig még ment a jövés-menés, aztán lassan elcsitult a nép. Amint felkapcsolták azonban a hangulatvilágítást, például, hogy fagyit osszanak, egyből megbolydult a repülőgép, mint egy méhkas, és mindenkinek sürgős mozoghatnékja támadt. Aztán idővel megint elcsendesültek. Mindenesetre most messze nem tudtam olyan jól aludni, mint amikor a gép közepe táján, az ablak mellett csak az volt a problémám, hogy hogyan tekergessem a lábaimat.
Zürichből fél órás késéssel indultunk, mert két utas nem jelent meg a fedélzeten, ezért a csomagjaikat meg kellett keresni, és letenni a gépről – megelőzve ezzel azt, hogy az esetleges bombájuk alattunk robbanjon fel. Nem is reklamált senki a késésért. Ahogy azt a bejelentést is sztoikus nyugalommal fogadtuk, hogy kikapcsolják a szórakoztató elektronikai berendezéseket, mert valami műszaki probléma lépett fel. Azt persze nem kötik ilyenkor az utasok orrára, hogy mi történt és hogyan jöttek rá. Remélem, nem abból, hogy a pilóta nem kapott új leosztást az online pókeren, mert lefagyott a gépe.
Mozifilmek, TV-darabok, számítógépes játékok, zenék, hangoskönyvek – egyre nagyobb a választék. Ami nekem mégis a legjobban tetszett – mint ötlet -, az a gép aljára szerelt kamera, amelynek a képét nézve a középső sor utasai is ablak mellék képzelhették magukat. Az összefüggő felhők felett, a sötétben pont annyira nem láttak semmit, mint a „kiválasztottak”. A kínai légtérbe érve pedig konkrétan ki is kapcsolták a lefelé és az előre néző kamerát is. Így aztán katonai titkokról nem fogok beszámolni.
Reggel nem csak az első osztályú utasok, hanem mi is kaptunk forró gőzből kivett frissítő kendőcskét. Igaza volt Apunak, hogy a svájciak kitesznek magukért!
Az is biztos viszont, hogy nem szívbajosak. A fedélzeti shop árukínálatát bemutató katalógusban láttam „egyszerű” Faber-Castell grafitceruzát. Cserélhető radírgumival, a kupakjába épített hegyezővel, kaliforniai cédrusból, platina védőborítással – 257 svájci frankba került (kb. 63.000 Ft). Még jó, hogy van! Persze, most, a rajztanfolyam után jobban rááll a szemem mindenre, ami ezzel a témával van összefüggésben.
Ennyi apró kis „kaland” után gond nélkül leszálltunk a shanghai repülőtéren. A pilóta úgy tette le a gépet, mintha tojáson járna, szinte nem is zökkent! De azért tapsot nem kapott. Azok az idők elmúltak már, amikor a lelkes – és megkönnyebbült – utazóközönség megtapsolt egy-egy bravúrosabb földet érést.
Már csak a bőröndömet kellett kivárni. Szinte utolsóként érkezett, ami alkalmat adott az összes eddigi „elveszett bőrönd” sztorim átgondolására. De legalább nem ütköztem már senkinek, amikor leemeltem a futószalagról.
Dani várt, és az volt az első kérdése, hogy „kabátot nem hoztál?” – ugyanis Ferihegyen (bocsánat a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren) levettem a télikabátot, és apu hazavitte, mondván minek cipeljem ide magammal a melegben. Ehhez képest Dani közölte, hogy a hét közepétől nulla körüli fokokat mondanak.
Aztán a programot tervezgetve kitaláltuk, hogy menjünk el a hétvégén pár napra Pekingbe – ahol akár már hó is lehet! Viszont van Tiltott város is, Nagy fal, Mennyország temploma, Tiananmen – és az új csodavonattal fogunk utazni!
Egyenlőre azonban még kellemes, kora tavaszias az idő. A hatalmas panorámaablakon keresztül, meg a teraszról nézem az egymást érő autók és az utcai lámpák fényeinek fűzérét, a jól végzett munka feletti elégedettség érzésével. Megrendeltem a pekingi szállásunkat, a Peking-Shanghai repülőjegyet, kinéztem a vonatot, amihez holnap megveszem a jegyet – közben még aludtam is egy keveset. Most meg nekiülök, és a szomszédból átszűrődő kellemes zongoramuzsika mellett megtervezem a holnapi napot.
Először a vonatjegyet intézem el, aztán alighanem vennem kell egy télikabátot. Még szerencse, hogy a csizma, amiről azt hittem, hogy otthon felejtettem az ágy mellett, mégis előkerült a bőröndből.
 

A legmagasabb torony Shanghaiban: